Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Túlterjeszkedve a szakmai kompetencián ...

utkereses.jpgEgy mentorszülő, aki maga is autista gyermekeket nevel, vállalta a nyilvánosság előtt, hogy a gyermekei fejlesztésének és speciális étkezési szükségleteinek kielégítését követően a családi gazdálkodásuk minden hónapban veszélybe kerül, és segítséget kért.

Egy jóakaratú bejelentő, segítségül küldte hozzájuk a gyámhivatal munkatársait, akiknek helyszíni vizsgálata nagyon felemásra sikerült. Adódott ez egyrészt a szakmai kompetencia hiányából, hiszen a gyermekvédelmi rendszer munkatársai (nemcsak a gyámhivatalok!) nem ismerik az összes olyan betegséget, ami a speciális nevelési igény (továbbiakban: SNI) kategóriájába tartozik, mégis eljárnak az SNI gyermekeket nevelő családok ügyeiben, és döntéseket, határozatokat hoznak.

Másrészt azért, mert a család anyagi helyzetét nem az SNI szükségletek fényében vizsgálják meg, hanem kizárólag a szülő felelősségét igyekeznek megállapítani a család anyagi nehézségeiért – e megállapítás ugyanakkor gyakori oka a gyermekek családból történő kiemelésének. Ha e két feltétel (a szülő – hatóság szerinti - nevelésre való alkalmatlansága és vészes anyagi helyzete) együtt áll, a legtöbb esetben a kiemelés garantált.

Azt már tudjuk, hogy civil szervezetek, már évek óta küzdenek azért, hogy a családok anyagi nehézségei ne legyenek okai a gyermekek családból való kiemelésének. Hiszen ezt a nemzetközi gyermekjogi egyezmények, rendeletek mindegyike tiltja – Magyarországon mégis bevett gyakorlatnak számít.

Tehát adott egy nehéz anyagi körülmények között élő, több SNI gyermeket is nevelő család, akik minden anyagi lehetőségüket rááldoznak gyermekeik fejlesztésére. És adott – bár, hivatalosan, a hatóság részéről kimondatlanul, mégis köztudottan - egy gyámügyi vizsgálat, a szegénység miatti kiemelés esetleges veszélyével terhelten. (Amely tényt és eseménysort a média elferdítve hozott nyilvánosságra – adódott ez, szintén a szakmai kompetencia hiányából az újságíró részéről.)

Ez a vizsgálat azonban ráirányította a figyelmet arra, amire maga a mentorszülő is igyekezett ráirányítani a figyelmet. Nevezetesen, hogy a gyermekvédelmi rendszeren belül működő hatósági szervek nem rendelkeznek megfelelő minőségű szakmai irányelvvel, illetve módszertani útmutatóval az SNI gyermekek, és az őket nevelő családok segítése vonatkozásában. És itt nemcsak a gyámhivatalok munkatársainak nehézségeiről szükséges említést tenni, hanem az óvodákról, az iskolákról, a rendőrségről, és a bíróságokról is. Hiszen ezek mindegyike a gyermekvédelemmel foglalkozó hivatalos szervekhez tartozik, mégsem tudnak – illetve, ha igen, csak nagyon keveset – az SNI mibenlétéről.

És innentől kezdve vonatkoztassunk el a fentiekben idézett esettől. Gondolkodjunk általánosságban.

Az SNI pont attól SNI, hogy markáns viselkedési tünetek tapasztalhatóak az adott gyermek esetében. A viselkedés pedig, mint tudjuk, minden esetben a gondolkodás végterméke és kivetülése. Ha a gondolkodásban bárminemű zavar tapasztalható, illetve már diagnosztizálva is van, abban az esetben a viselkedési zavar garantáltan megmutatkozik, és kis-, vagy nagymértékben – diagnózistól függően - okoz zavart a gyermek társadalomba való beilleszkedésének terén.

A gyermekvédelmi jelzőrendszer minden tagja alapvetően vagy a gyermeket, vagy a szülőt hibáztatja a gyermek viselkedésének furcsaságaiért, így nagyon hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy a még nem diagnosztizált gyermeket a megfelelő szakemberhez irányítsák, diagnózisért. Így történik a képző intézményekben, a bíróságokon, és így történik a gyámhivatali eljárásokban is.

Maradjunk is a még nem diagnosztizált gyermekek eseténél, hogy kézzel foghatóvá válhasson a hatóságok szakmai kompetencia növelésének szükségessége.

Ha a szülő, vagy egyéb intézmény, hatóság jelzi a gyámhivatalnak: a gyermek viselkedésével baj van, amely problémának egyre keményebb, sok esetben hatósági intézkedést is maga után vonó következményei vannak (attól függő következményekkel, hogy melyik életkorban van a gyermek aktuálisan), a gyermek vagy alapellátásba, vagy védelembe vételre kerül. Mielőtt azonban ebben a kérdésben döntés születik, minden esetben megvizsgálják magát a család életkörülményeit, és a családtagok egymáshoz való viszonyát.

Ez eddig rendben is van, hiszen szükséges vizsgálatról beszélünk. Csakhogy ennél a pontnál siklik ki a történet, és tűnik elő a hatósági hozzá nem értés – szakmai kompetencia hiányában -, önmaga valóságában megmutatva magát. Elsősorban tehát azokban az esetekben, amikor a még nem diagnosztizált gondolkodási- és viselkedési zavarokról beszélünk. 

Gyermeknevelés, és a gyermek társadalomba való beillesztésének elősegítése első lépésben a család feladata. Ezt a beilleszkedéshez szükséges szabályrendszerek felállítása, bemutatása és következetes betartatása nélkül a szülő nem képes megtanítani a gyermekének. Csakhogy a gondolkodásában zavart gyermek sem az ehhez szükséges magyarázatokat, sem pedig magát a szabályrendszereket nem képes olyan formában megérteni, és alkalmazni, ahogyan azt egy egészséges gondolkodású gyermek egyébként képes volna. Hiszen pont ebből adódik a speciális nevelési igény: minden egyes szabályt az ő értési-, be- és elfogadási szintjére szükséges lefordítani, és megtanítani.

Diagnózis nélkül azonban erről sem a szülőnek, sem a képző intézménynek, sem pedig a gyermekvédelmi rendszernek nincs tudomása. Mindössze a problémát észlelik: a gyermek deviáns viselkedésű. Elsősorban, természetesen otthon, családi környezetben (kárt tesz ingatlanban, ingóságban, és/vagy személyekben, illetve önmagában), a nevelési elvek hatástalanok. Ha az anyagiakban mérhető károkozás jelentős, családon belül ez igen nagy nehézségeket okoz. Azonban, ha már tiniként válik markánsabbá a viselkedési probléma a másoknak való károkozásokkal, akkor a család anyagi leterheltsége a károk megtérítésének kötelezettségével még inkább növekszik. Az adott, még diagnosztizálatalan gondolkodási zavar fokának és mértékének függvényében. Miközben a szülő állandó jellegű, folyamatos készenléti stresszben tölti a nappalait és az éjszakáit, egészen az idegi kimerülésig.

Csakhogy a gyermekvédelem ezt nem így látja. Olyan eset még nem fordult elő a világtörténelemben, hogy a gyermek viselkedési problémáiért ne elsősorban a szülőt és a családot okolják, és hibáztassák a hatóságok. A fenti példa esetében azt fogják mondani: túl szigorúak a szülők által felállított szabályok, a gyermek ezért nem tud ezekhez alkalmazkodni, és tiltakozását kifejezvén lázad. Tehát: a gyermek veszélyben van ezeknél a szülőknél.

Ebben az esetben a képző intézmény is azt fogja nyilatkozni a gyámhivatal felé: a gyermek neveletlen, a szülők nem foglalkoznak vele a megfelelő mértékben, a gyermek valószínűleg veszélyben van a saját családjában, hiszen a markánsan deviáns viselkedés a családon belüli bántalmazást is bemutathatja, lévén a gyermek azt a viselkedési mintázatot követi, amelyet lát, illetve, amelyet a szülők mutatnak meg neki.

A gyámhivatal – a megszokott és elvárt társadalmi beidegződésnek megfelelően – a környezettanulmány során, a helyszínen pontosan ezt a kérdést fogja megvizsgálni: hibázott-e a szülő, okolható-e a szülő a gyermek által mutatott, a társadalom többsége által el nem fogadott viselkedés vonatkozásában. Ne feledjük: a példa esetében még nincs diagnózis. És nem is lesz – ha a hatóságokon múlik. …

Ugyanis:

Két eset lehetséges: az ügyintéző vagy utánajár, és önszorgalommal képzi magát a gyermekek viselkedési zavarainak kérdésében, vagy nem. Több lehetőség nincs, hiszen célzott szakmai iránymutatás ebben a kérdésben nem áll rendelkezésükre, és nem létezik az SNI gyermekek vonatkozásában rendelkezésre álló, kiemelt ügyosztályuk sem.

Ha nem képzi magát, akkor mit fog látni és megállapítani? A szülő gyenge, nevelési elvei hatástalanok, nem figyel megfelelőképpen a gyermek igényeire, szükségleteire, a gyermek ezeknél a szülőknél veszélyben van. Vagy: a szülők házassága és annak minősége a gyermekre nézve veszélyeket rejt, a szülők ingerlékenyek egymással, és a gyermekkel szemben is, a gyermek csak reagál viselkedésével a szülők felől általa érzékelt fenyegető szituációkra, még abban az esetben is, ha ő, közvetlenül ennek nem részese. Következtetés: a gyermek ezeknél a szülőknél veszélyben van.

Ha (otthon és nem főiskolán) képzi magát a gyermeki viselkedési zavarok tekintetében, akkor mit fog látni és megállapítani? A szülők nevelési elvei, és az általuk felállított szabályrendszerek túl szigorúak, túl korlátozóak, nem adnak mozgásteret a gyermeknek, a gyermek személyiségfejlődése ezeknél a szülőknél megrekedhet: a gyermek veszélyben van. Vagy: a szülő egyedül a gyermeknevelésből nyer pozitív megerősítést, minek okán a gyermek minden lépését árgus szemmel figyeli, a szoros követés frusztrációt okoz a gyermeknél – tehát: a gyermek veszélyben van ezeknél a szülőknél.

A szoros követés, az előző példánál maradva, szintén kétesélyes hatósági megítélést von maga után, ám ebből a két verzióból mindig csak egy és ugyanaz a végkövetkeztetés kerül megállapításra. Lássuk csak: ha a szülő részletesen beszámol gyermeke viselkedési zavarairól, esetleg viselkedési naplót is vezet, akkor a hatóság szerint  gyermekét szorosan követi, és korlátozza, tehát: gyermeke személyiségfejlődésére veszélyt jelent. Ha áll a szülő is tanácstalanul, és nem képes – fogalmazási képesség, helyzetértékelési készség folytán, például – a megfelelő mértékben körülírni a gyermek viselkedéséről alkotott tapasztalatait, akkor a hatóság szerint elhanyagolja a gyermek nevelését, nem mutat sem jó példát, sem példát, a gyermek deviáns viselkedéséért a nagymértékű szülői nemtörődömség a felelős, tehát: a gyermek személyiségfejlődését ez a fajta szülői hozzáállás súlyos fokban veszélyezteti.

Van sapka, nincs sapka. …

Mindez abból adódik, hogy abban az esetben, ha szakmai iránymutatás nélkül, de mégis képezi magát az ügyintéző, csak elolvasni tudja a szakmai anyagokat, azokat a gyakorlati élet valóságával összefésülni, az egyedi esetre vonatkozó konzekvenciákat levonni – szakmai kompetencia hiányában nem tudja. A szakkönyveket ugyanakkor mankóként használva megerősíti a saját - mint láthattuk, sok esetben – téves elképzeléseit, és azt, határozatilag, közokiratban közli is. És ez már elegendő ok arra, hogy a gyermeket kiemeljék az őt „veszélyeztető” családi környezetből, lévén, a hatósági indoklás alaposnak tűnik a határozatban.

Természetesen, ennek köszönhetően a gyermek diagnózis nélkül fogja átlépni a felnőttkor küszöbét, mert a hatósági gondozásban egyik nevelőszülőtől fog a másikhoz kerülni, lévén, a viselkedési problémái feltáratlanok és megoldatlanok maradnak a továbbiakban is – pusztán azért, mert szakmailag kompetensnek ítélte önmagát egy gyermekvédelmi ügyintéző.

Ha ezen túlmenően olyan ügyintézővel van dolga a szülőnek, aki még csak nem is képezi magát, abban az esetben ez az ügyintéző rutinból fog eljárni, mert tulajdonképpen, számára minden ügy „csak egy akta”. A végeredmény ugyanaz, mint az önmagát – a megfelelő szakmai irányítás nélkül - képző ügyintéző esetében.

Ezenközben egyik gyermekvédelmi rendszerben működő hatóságnak sem jut eszébe az, hogy szakértőhöz küldje a gyermeket és a szülőt, aki valóban szakmai állásfoglalást tudna tenni abban a kérdésben, hogy a gyermeknek van-e igénye speciális nevelésre, avagy sem. Ez a szakértő lehetne pszichiáter szakértő, pedagógiai szakértő, vagy bármi más szakértelemmel bíró hatósági személy, aki képes diagnózist alkotni a gyermek gondolkodási- és viselkedési nehézségeinek vonatkozásában.

De nem küldik, mert ennek a szakértői véleményezésnek hatalmas költségei vannak – amit a szülőre, annak teljes anyagi ellehetetlenítése nélkül ráterhelni nem tud, a hatóság pedig önerőből megfinanszírozni (központi költségvetési hiányosságok folytán) nem képes. A gyámhivataloknál nem létezik főállásban sem gyermekpszichológus, sem pedig gyermekpszichiáter (még a felügyelt kapcsolattartásokon sincs a legtöbbször gyermekpszichológus jelen).

Igen, lehet mondani: ezért vannak a nevelési tanácsadók és ott dolgoznak gyermekpszichológusok. Ez igaz. Ők azonban nagyon kevesen vannak, eleve túlterheltek, ráadásul még kevesebbnek van közöttük a megfelelő és elvárt szintű klinikai gyakorlati tapasztalata is. Tehát: diagnózist felállítani nem tudnak, pusztán azért, mert a megfelelő szakmai kompetenciájuk nekik sincs meg ehhez.

Ez a helyzet olyan gondolkodási- és viselkedési zavarral élő gyermekek esetében, akik még nincsenek diagnosztizálva.

A bevezetőben láthattuk, hogy a helyzet teljes mértékben ugyanez, a hatósági hozzáállás szempontjából, azoknak a gyermekeknek az esetében is, akik már rendelkeznek diagnózissal. Hiszen hiába van diagnózis, ha az ügyintézőnek, nyomozónak, tanárnak, bírónak halvány fogalma nincs arról, mit is rejt, mit foglal magában egy-egy diagnosztizált gondolkodási zavar.

A bélyeg, hogy a szülő veszélyezteti a gyermeket, hogy a szülő az oka a gyermek viselkedési zavarainak, mindkét esetben ott lebeg a gyámhatósági és bírósági eljárások folyamán a szülő feje fölött. Ez a bélyeg pedig, ha közokiratban rá is sütődik a szülő homlokára, meg is alapozza vagy a védelembe vételt, vagy pedig az azonnali kiemelést. Amennyiben a szülő anyagi körülménye is jelentős mértékű színvonalcsökkenést mutat, a kiemelés garantált, mondván: nem tudja biztosítani a szülő a gyermek megfelelő élelmezését, illetve lakhatási körülményeit.

Közben nem fogják a maga nemében értékelni, hogy a szülő anyagi nehézségeit az SNI gyermekek esetében pontosan a speciális nevelési igény biztosítására törekvés okozza. Ha nincs diagnózis, akkor az okozott károk folyamatos megtérítése, annak érdekében, hogy a nem diagnosztizált betegség hozományaként ne kerüljön a gyermek még büntetőeljárásba is. Ha van diagnózis, akkor pedig azért, mert a szükséges, egyben speciális fejlesztések napjainkra lassan megfizethetetlenné válnak.

Ugyanakkor, ha a fejlesztő foglalkozásokat nem biztosítja a szülő, akkor azért emelik ki a gyermeket, mondván: az előírt fejlesztéseket a gyermek a szülő mellett nem kapja meg, ergo: a szülő gyermekét súlyos fokban veszélyezteti. …

Mindez elkerülhető volna, ha az SNI gyermekeket nevelő családok számára - mintegy kiemelt ügyosztályként, gyámhivatalon belül – felállítanának egy ún. különleges ügyek osztályát, megfelelően képzett szakemberekkel, akik rendelkeznek a szükséges mértékű szakmai kompetenciával. Hiszen láthatjuk: az SNI gyermekeket nevelő családok esetében a megszokott családsegítési eljárási formák messzemenőkig nem elégségesek, és nem megfelelőek.

 
 


Utolsó kép


Hirdetés



Archívum

Naptár
<< Július / 2017 >>


Statisztika

Most: 13
Összes: 1805294
30 nap: 21220
24 óra: 806