Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A csecsemőgyilkosságok és az örökbefogadás közötti kapcsolat, és lehetséges megoldási módjai

Egészen triviális megállapítás, hogy az emberi élet legnagyobb ajándéka a gyermek – jövőnk záloga, aki olyan védelmet igényel, mely megjelenik a jog minden ágában. Van azonban olyan eset, amikor egy anya nem tudja vállalni újszülöttjét – némelykor csak a felnevelést nem, olykor a szüléstől is megrettenve próbálja megakadályozni az új élet világra jöttét. Minden ország megpróbál felkészülni az ilyen helyzetekre – célul tűzve ki, hogy megelőzze a kisdedek megölését, amint ezt a cselekményt a büntetőjog világában nevezték. Ennek egyik lényeges oka az, hogy hazánkban a 2003. évi II. törvény hatályba lépése óta ismét az emberölés minősített esetért büntetendő a csecsemőjét megölő anya. Egy jogállamtól azonban elvárható, hogy csak abban az esetben növelje a büntetőjogi fenyegetettséget, ha megvan az elkerülő út a bűncselekménnyel szemben.

Dolgozatomban ennek a kérdésnek családjogi vonulatát fedném fel – bizonyos esetekben ugyanis az anya a titkolt terhesség esetén nem emberöléssel, hanem a gyermek inkubátorba tételével próbál „megszabadulni” édes terhétől. Azt a kérdést vizsgálom azonban, hogy ebben az esetben milyen lesz az újszülöttek státusa: örökbe adhatóak-e, büntetőjogilag terheli-e az anyát valamilyen felelősség, s az új Ptk.-nak megfelelően várható-e valamilyen változás ezen a téren. Alapvető tételem ebben az esetben pedig az, hogy csökkenthető a kimunkált jogi eszközökkel megteremtett inkubátorok használatának lehetősége által a csecsemők meggyilkolása.

Az inkubátorok jogi státusa – büntetőjogi úton

Magyarországon először az egykori Schöpf-Merei kórház előtt helyeztek ki babamentő inkubátort. A program hazai „atyja” Garamvölgyi György. Egy 2007. márciusi felmérés alapján eddig 33 baba2 köszönheti a kihelyezett inkubátoroknak életét, akik közül 23-at3 „mentett” meg az Anyavédelmi Központ.

A kérdés aktualitását az adja, hogy a 2005. évi XXII. törvény hatálybalépéséig a csecsemők inkubátorba való elhelyezése kimerítette a Btk. 193. §-ában megfogalmazott családi állás megváltoztatásának tényállását. Emellett azonban nem csak az anyát – egész pontosan a babát az inkubátorba betevő személyt – ítélte el, hanem az egészségügyi dolgozókat is; bűnsegédi magatartás miatt. A probléma sokszínűségét mutatta az is, hogy ha a büntetőeljárás nem is indult meg, de a csecsemő nem lett örökbe fogadható, hiszen nem állt rendelkezésre a szülő írásos lemondó nyilatkozata. Így bár elvben az inkubátor a csecsemőgyilkosságok megelőzésének egyik lehetséges útja lehetett volna, ez a gyakorlatban azonban ellentmondásosan működött.

Ennek kiküszöbölésére 2004. decemberében nyújtottak be egyéni képviselői indítványt – többek között a házasságról, a családról és a gyámságról szóló 1952. évi IV. törvény (továbbiakban Csjt.), a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról szóló 1997. évi XXXI. törvény (továbbiakban Gyvt.) valamint a magzati élet védelméről szóló 1992. évi LXXIX. törvény módosítására, mely módosítást Országgyűlés elfogadta. Így a 2005. évi XXII. törvény meghozatalával megtörténtek a fent említett törvények módosításai.

Mielőtt ennek eredményeit ismertetném, röviden utalnék olyan összefüggésekre, melyek a javaslat parlamenti vitája során merültek fel. A probléma komplexitása képezi az alapját a szociális bizottság véleményét ismertető előadó beszédének, aki s kihelyezett inkubátort csupán, mint végső eszközt említi a csecsemőgyilkosságok megakadályozásban: akkorra tehát, amikor semmilyen más korábbi „háló”- jellegű intézkedés nem segített. Emellett az előadó a jövőre vonatkoztatva kiemeli, hogy fontos lenne, hogy legalább megyénként egy inkubátor legyen. Az előadó ezen túlmenően hangsúlyozza annak fontosságát, hogy ezeknek az inkubátoroknak a híre el is jusson a célközönséghez; a médiát hívja segítségül: a közvélemény és az érintett is szerezzen tudomást eme „lehetőségről”.

Annak bemutatása során, hogy milyen érvek és ellenérvek ütközhetnek továbbá a megelőzés terén, szeretném idézni dr. Csáky András felszólalását. Dr. Csáky András véleménye szerint nincs egyértelmű összefüggés az inkubátorba betett babák esetén a büntetőjogi fenyegetettség megszüntetése és az újszülött-ölések száma között. Utal e tekintetben arra is, hogy a jelenlegi javaslattal ezt az illegitim állapotot szeretnék mégis legalizálni. Dr Csáky András egy esetleges tanulmány egyértelmű eredményét tartaná fontosnak és megvizsgálandónak e tekintetben. Ezen túlmenően azt hangsúlyozza, hogy a törvénymódosítások egy sajátos értékrendet fogalmaznak meg, amikor előírják a szakszolgálatok részére, hogy tájékoztatniuk kell az anyákat erről a „lehetőségről” is. Emellett megemlíti azt is, hogy azok, akik általában elmennek egy tanácsadó szolgálathoz, nem feltétlenül tartoznak a potenciális elkövetők körébe. Dr. Csáky András megoldási javaslatot is fűz kritikai megjegyzéseihez: szerinte a büntetőjogi fenyegetettség megszüntetéséhez elegendő a Csjt. módosítása.

Ennek szellemében dr. Csáky András a törvényjavaslat általános vitája alkalmával módosító javaslatokat nyújtott be annak érdekében, hogy a törvénymódosítás se a magzatvédelmi, se a gyermekvédelmi törvényt ne érintse, melyre a következő indokolást hozza fel: „A törvénymódosítás alapvető célja, hogy egy, az évek folyamán kialakult illegitim helyzet megfelelő módon rendezésre kerüljön … A gyermekvédelmi/magzati élet védelméről szóló törvény módosítása megítélésem szerint indokolatlan, hisz azzal a tartalommal bír jelen formájában, hogy a törvényalkotó preferálja a jogszabály módosítását képező cselekményt. Ez viszont nem lehet célunk. Ezért javaslom a paragrafus [a javaslat 2. illetve 3. §-ról van szó; a szerző] elhagyását.”

Érdekes aspektust emel be továbbá Béki Gabriella is a vitába, aki az anonimitás vonalán indul el. A módosítás szerint tehát „személyazonosságának feltárása nélkül” tehető be úgy a baba az inkubátorba, hogy később örökbefogadható legyen. Béki Gabriella azt teszi fel kérdésként, hogy ha erre a döntő lépésre az anya szánja el magát, akkor nem sérül-e az apa joga gyermekéhez. Illetve továbbjátszva gondolattal megemlíti, hogy éppen ebből fakadóan nem derülhet ki az sem, hogy esetleg lenne-e a krízishelyzetben lévő anya családjában egy olyan családtag – testvér, (nagy)szülő, más hozzátartozó -, aki mégis fel tudná nevelni a babát. Éppen ezek miatt tartja szükségesnek deklarálni Béki Gabriella, hogy az inkubátor nem tekinthető csodaszernek – sem az éppen aktuális emberölési probléma elkerülésére, sem az annál tágabb összefüggést kívánó krízishelyzetben levő anyák problémájának megoldásra.

A fent említett viták és gondolatok figyelembevételével szeretném először megvizsgálni a szociológiai ellenérveket a babamentés ezen módja ellen. Herczog Mária véleménye szerint ez a megoldás „hazug helyzetet legitimál” Ennek oka, hogy fenntartja azt a titkot, amelyet egyébként is meg kellett volna előzni titokká válásában. Szociológia ellenérvként fogalmazódik meg az, hogy az anya az azt megelőző 9 hónap folyamán nem csak nem tudott, hanem nem is akart segítséget kérni orvosoktól, szociális szakemberektől, hiszen nem szükséges ez, ha utána titokban valahol elhelyezheti úgy a gyermekét, hogy ne derüljön fény a kilétére. Ezt a gondolatmenetet, szándékot erősíti meg a kórház azáltal, hogy nem kell személyes kontaktust teremtenie az anyának senkivel sem ahhoz, hogy elhelyezhesse a gyermeket.

Ha ennek jogi aspektusát vizsgáljuk – megállapítható, hogy egy jogi vákuum alakult ki: miszerint ha egy anya beteszi csecsemőjét egy inkubátorba, akkor nem büntethető. De mi történik akkor, ha például szülés után kisétálva a kórházból magára hagyja újszülöttjét? Vagy nem tekinthető-e hasonló helyzetnek az, ha egy anya templom lépcsőjén, rendőrség előtt vagy más, forgalmasabb helyen hagyja babáját, ahol biztos benne, hogy valaki rátalál. Ez miért meríti ki a Btk. 193. §-a alá eső tényállást? S ha ennek nem büntetőjogi szemléletét nézzük, akkor mi az alapja annak a különbségtételnek, hogy az inkubátorba elhelyezett csecsemők örökbeadása egyszerűbbé vált, mint az „elhagyott” babáké? Elég-e ez a vélelem az örökbeadáshoz? Problémaként merül fel, hogy honnan vehető biztosra, hogy az anya helyezte bele az inkubátorba babáját – akinek tettét vélelmezve lehetett eltekinteni a lemondó nyilatkozatról.

Mindemellett még egy másik jogi érv is felsorakoztatható a fent megfogalmazott ellenérv mögé – mégpedig az, hogy a program ellenkezik a New Yorki Egyezménnyel (a továbbiakban Egyezmény). A hazánkban az 1991. évi LXIV. törvénnyel kihirdetett egyezmény 3. cikkének legfőbb elve a „gyermek mindenek felett álló érdeke”. Az Egyezmény 7. cikk 1. pontja szerint: „A gyermeket születésekor anyakönyvezik és ettől kezdve joga van ahhoz, hogy… lehetőség szerint ismerhesse szüleit, valamint ahhoz, hogy ezek neveljék.”. Az inkubátor-program támogatásával azonban az állam nem preferálja – az ezen érvet felhozók szerint – hogy a gyermekek megismerhessék szüleik nevét, hanem a titokban tartással segítik hozzá mintegy a „csecsemő meg nem öléséhez” az anyákat. Szerintem ezen érv azért vizsgálandó kritikával, mert maga az egyezmény is tartalmazza a „lehetőség szerint” fordulatot – ami tehát nem jelent mindenesetre vonatkoztató kötelezettséget. Szeretném továbbá kiemelni az Egyezmény 20. és 21. cikkeit mely minden olyan gyermek különleges állami védelmét és segítségét írja elő, aki „ideiglenesen vagy véglegesen meg van fosztva családi környezetétől”. Ezek egyik lehetősége az örökbefogadás. A 21. cikk itt ismét a „gyermeke mindenek felett álló érdekei”-re hivatkozással állapítja meg, hogy a gyermek szüleinek a következmények ismeretében kell engedélyezniük az örökbefogadást.

Családjogi úton

A törvényjavaslat elfogadásának eredményeként nem kell írásos lemondó nyilatkozatot tennie a szülőnek 2005 tavasza óta, hogy egészségügyi intézmény elé kitett gyermeke örökbe fogadható legyen. A Csjt. további feltételként szab akként, hogy azzal a célzattal tegye a babát be, hogy más nevelje fel, valamint hogy hat héten belül ne is jelentkezzék a szülő. Látható tehát, hogy a törvény beépít egy hathetes átmeneti állapotot a folyamatba – amikor a szülő meggondolhatja magát. Mindemellett az új rendelkezés talán legjelentékenyebb és legvitatottabb fordulata az, hogy a fentieket „személyazonosságának feltárása nélkül” teheti meg a szülő.

Mindemellett a Gyvt. új 39. § (2) bekezdés c) pontja és (3) bekezdésének d) pontja értelmében a jogalkotó felhívja a gyermekjóléti szolgálatokat, hogy feladataik közé tartozik az is, hogy tájékoztassa az anyát az egészségügyi intézmények elé kitett inkubátorok létéről, s arról, hogy ezáltal a gyermek örökbefogadásához járulhat így hozzá. Ugyanez a tájékoztatási kötelezettség jelenik meg a módosított magzati élet védelméről szóló törvényben, amit akkor kell megtennie a szakembernek, amikor az anya bejelenti a terhesség-megszakítási szándékát.

Nem változtat a fent ismertetett és évek óta a gyakorlatban bevált módszeren az új Ptk. tervezete sem – a 3:132 § szóról szóra veszi át a jelenleg hatályos Csjt.-ben foglaltakat az inkubátorba betett csecsemők örökbefogadását illetően.

A jelenlegi helyzet ezért tekinthető azonban aggályosnak, mert úgy lehet a laikusok által titkos örökbefogadásnak elkeresztelt jogi intézményt alkalmazni, hogy nem tudható, valóban a szülő mondott-e le a vélelem által gyermekéről. A Csjt. szerint ugyanis szükséges mind az örökbeadó, mind az örökbefogadó szülőpár nyilatkozata az örökbefogadásra vonatkozólag – s ennek visszavonhatósága kivételes: egyik lehetőséget akkor biztosítja a kódex, amikor úgy adja örökbe gyermekét a szülő, hogy nem ismeri az örökbefogadókat. Éppen ezen ok miatt a gyermek hathetes koráig visszavonhatja, ha azt gyermeke születése előtt tette, vagy a csecsemő még nem volt hathetes. Innen eredeztethető az inkubátorokban elhelyezett gyermekek esetében is az átmeneti idő – tehát mielőtt a gyámhivatal örökbefogadhatóvá nyilvánítja a gyermeket, el kell telnie hat hétnek, az inkubátorban való megtalálástól számítva.

Mindezen túl azonban felvet ez az állapot még egy problémát – alapvetően ugyanis mindkét szülő hozzájáruló nyilatkozatára szükség van az örökbefogadhatósághoz. Az inkubátorok esetében azonban a vélelem egy személlyel szemben áll fenn, még csak azt sem lehet mondani, hogy csak az anya, vagy csak az apa cselekedete alapozná meg ezt a vélelmet; hiszen az inkubátorok használatára éppen anonimitásukból eredően bárki jogosult. Ez azonban éppen egy jogilag átláthatatlan helyzetet teremt.

Az eljárás menete ebben az esetben eltér a pl. templomok elé kitett gyermekekétől. A gyámhivatali eljárás ugyanis két nagyobb egységből tevődik össze az örökbefogadás terén – elsőként az örökbefogadható gyermekekről kell kimondani az örekbefogadhatóság tényét: ehhez ad útmutatót a Csjt. 48.§-a, mely szerint bizonyos esetben nem szükséges az örökbe adó szülők hozzájárulása. A második nagyobb egység pedig az örökbefogadó szülők alkalmasságának felmérése. Dolgozatom szempontjából az előbbi bír relevanciával. Itt jelenik meg az eltérés aközött a gyermek között, akit inkubátorban helyeztek el, és aközött, akit templomban, közforgalmú úton, vagy éppen a kórházban hagyták magára. Míg utóbbi esetben az anya – a jelenlegi állás szerint – bűncselekményt valósít meg, a rendőrség nyomozásával kezdődik a jogi út. Ilyenkor az állami gondozottá lett csecsemőknél nem áll fenn a vélelem, miszerint azért hagyta sorsára anyja gyermekét, hogy más nevelje fel.

Az egészségügyi intézmény elé kitett babák esetében azonban gyorsabban ki lehet mondani az örökbefogadhatóságot. Első lépésként a babát megtaláló orvos állapítja meg a születés adatait, s a kórház dolgozói adnak neki nevet. Ezt követően a Gyvt. 72. § (1) bekezdése alapján a gyermeket ideiglenes hatállyal elhelyezik nevelőszülőnél vagy csecsemőotthonban. Azonban nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy ebben az esetben is figyelembe kell vennie a gyámhivatalnak azt a hathetes átmeneti időt, amíg a gyermek szülője jelentkezhet a gyermekért. Ha ez nem történik meg, akkor azonban a gyámhivatali határozat alapján a csecsemő örökbefogadható.

Ha a fent vázolt eljárást összehasonlítjuk a legjelentékenyebb gyerekjogi ENSZ egyezménnyel (Egyezmény a gyermekek jogairól), akkor azt láthatjuk, hogy annak 21. cikke elég szoros szabályokat fogalmaz meg abban a tekintetben, mely ezzel a témával áll összefüggésben. Úgy fogalmaz ugyanis, hogy „biztosítaniuk kell azt, hogy a gyermek mindenek felett álló érdekei érvényesüljenek, és ezért a) gondoskodnak arról, hogy a gyermek örökbefogadását csakis az illetékes hatóságok engedélyezzék, amelyek az ügyre alkalmazandó törvény és eljárások értelmében, valamint valamennyi megbízható adat alapján meggyőződtek arról, hogy figyelemmel a gyermek szüleivel, rokonaival és törvényes képviselőivel kapcsolatos helyzetére, az örökbefogadás megtörténhet, és hogy adott esetben az érdekelt személyek az ügy ismeretében és az esetleg szükséges felvilágosítás után beleegyezésüket adták az örökbefogadáshoz.”

Mindezen túl pedig ezt a megoldást az egyezmény 20. cikkében lelhetjük még fel – ahol a gyermek védelme érdekében történő ideiglenes vagy végleges megfosztás által, vagy aki éppen saját érdekében nem hagyható családjában, ezen gyermekek státusának jogi úton való rendezésére való egyik lehetőség az örökbefogadás. Mindez tehát azt jelenti, hogy a fent vázolt titkos örökbefogadás alapját képező szülői beleegyezés hiánya – illetve amint ahogy a magyar megoldás operál –, a vélelem az, mely kiindulópontul szolgál. Nem fel meg tehát a megbízható adatoknak sem az a körülmény, melyek között az inkubátorba tett csecsemőt megtalálták.

Ezen összhang hiánya azonban talán éppen azon alapul, hogy kivételes esete ez az örökbefogadásnak: amikor a szabályok szigorúságán éppen azért kell lazítani, mert az emberéletet menthet.

Új irányok

Az inkubátor helyett egy történelmi hagyományokra támaszkodó prevenciós lehetőséget tartanak számon az európai országok közül, például Olaszországban, Ausztriában és Németországban. A történelmi példa a középkori Itáliából való – ahol már a XII. század vége óta létezik az úgynevezett rota vagy lelenckerék: így ugyanis kolostorokba tudták „beadni” a nem kívánt, de megszült és meg nem ölt csecsemőiket az anyák. Ennek egyik legfőbb előnye lehet a jelenlegi helyzetre vonatkoztatva, hogy a nem csupán nagyvárosi kórházak előtt megtalálható inkubátorokba lehetne betenni a gyerekeket.

Ez azonban egy újabb kérdést vet fel – ha köztudott, hogy az inkubátorok léte csupán bizonyos helyeken megoldott, akkor hol lel segítségre azon anya, aki szeretné terhességét titokban tartani, de megoldást is keres e teher továbbvitelére? Törvényi szinten szabályozott ugyan a védelmi szakszolgálat feladata a krízis helyzetben lévő anyák kérdésében is – véleményem szerint azonban célszerűbb volna a potenciális elkövető oldaláról vizsgálni e kérdést. A csecsemőgyilkosságokat vizsgáló empirikus kutatások eredménye ugyanis éppen azt mutatja, hogy ebben az esetben a bajba került anyák nem szeretnének hivatalos személyekhez fordulni. Így esetükben olykor esélye sincs annak, hogy megtudják, van-e arra lehetőség, hogy babájukat biztonságba tudván egy kórház előtt helyezzék el.

Éppen ezért meggondolandó, hogy nem kellene-e az olasz, osztrák és német példához hasonlóan hazánknak is megteremteni a lehetőséget arra, hogy forgalmas köztereken is ott lehessen hagyni a csecsemőt. S talán nem is maga a lehetőség megadása szükséges, hanem annak a lehetőségnek a biztosítása, hogy ne legyen bűnelkövető egy anya, aki gyermekét példának okáért egy rendelő előtt hagyja ott. Olvasatomban ugyanis nincs meg az, az éles határvonal az inkubátorok között és az olyan közforgalmú helyek között, mint például egy rendőrség vagy a fent említett orvosi rendelő. A jogalkotás jövőjére tekintettel lenne szükség ezen kérdés átgondolására.

Befejezés

Munkám során szembesültem azzal, hogy annak ellenére, hogy ez a kérdés több jogágat is érintő probléma, és emberi életekről van szó – bizonyos társadalmi, pszichológiai és egyéb okok miatt nem lehet erről a kérdésről tisztán és nyíltan beszélni. Ennek okát részint abban látom, hogy maga a terhesség bevallása, annak vállalása egy olyan „vallomás” része, melyben az anya egy korábban létesítetett szexuálisan kapcsolatáról szól. A téma intimitása okán nem is értek egyet azzal, hogy maga az inkubátorok léte veszélyhelyzetet, felelőtlenséget teremtene az anyák esetében. Vallom hogy egységes társadalmi cél az, hogy minél több csecsemő jöjjön a világra – de természetesen csak úgy, hogy olyan családban nevelkedjék, akik tudják számára biztosítani a legmegfelelőbb körülményeket. Ha ennek egyik útja a titkos örökbefogadás, akkor ezáltal.

Ennek lehetőségével talán elkerülhető lenne a büntetőjogi út, hiszen minél kevesebb anya látná egyedüli kiútként a csecsemőgyilkosságot.

Dr. Czumpf Eszter

Pallós & Gyolcs Ügyvédi Iroda

2010.

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 


Utolsó kép


Hirdetés



Archívum

Naptár
<< Július / 2017 >>


Statisztika

Most: 8
Összes: 1806431
30 nap: 20704
24 óra: 577