Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Mi visz rá egy papot arra, hogy gyermekeket rontson meg?

katolikus_egyhaz_pap.jpgA pedofil papok áldozatainak 80 százaléka fiú, a legtöbben 11 és 14 év közöttiek, és sok tízezren vannak. Mi visz rá egy papot arra, hogy gyerekeket rontson meg? Van-e bűnbocsánat a tette után? Mit tehetne még a katolikus egyház a szexuális abúzusok ellen? Tényleg a cölibátus mindennek az oka? Szexuális abúzust elkövető katolikus papok beszélnek a tetteikről egy könyvben, ami megbélyegzés helyet valódi szembenézést akar.

Mai közmegítélés szerint a pedofília a katolikus egyház történetének egyik legnagyobb botránya. Bár a nyilvánosság felnagyítva látja a jelenséget (a másik oldalon azok, akik az egész pedofiltémában csak egyházellenes támadásokat látnak, gyakran mondják, hogy a gyermekek elleni legtöbb szexuális abúzust nem a templomok környékén, hanem családon belül követik el), korábban nem sokan gondolták volna, hogy több tízezer pap követhetett el hasonló bűnöket – ma már ennyi esetet ismert el az egyház a korábbi évtizedekből.

A botránynak csak az egyik fele, hogy mit tettek a nekik kiszolgáltatott gyerekekkel az elkövetők, a másik, hogy hogyan (nem) reagáltak az egyházi feljebbvalók érdemben. 

A pedofil a közbeszédben nagyjából a megtestesült gonosz szinonimája, aki nem érdemel sem kíméletet, sem megértést. Ezért is különösen kényes Marie Keenan ír terapeuta megközelítése, aki most már magyarul is megjelent könyvében, A gyermekek szexuális bántalmazása és a Katolikus Egyház című műben azt vizsgálja, mi visz rá őszintén hívő papokat arra, hogy szörnyű bűnöket kövessenek el nekik kiszolgáltatott, őket bizalmukba fogadó gyerekek ellen, sokan évtizedeken át – majd miután meggyóntak, azt jó eséllyel újra és újra elkövessék.

A probléma csak részben pszichológiai  a Keenan-könyv felerészben a katolikus egyház reakcióját vizsgálja és bírálja. Eleinte csak morális vétségként kezelték a bántalmazásokat, a nyolcvanas években kezdték pszichológiai problémának tekinteni, majd a kilencvenes években merült fel a büntetőjogi aspektus. Míg a szerző szerint a katolikus egyház korábbi gyakorlata felveti a rendszerszintű bűnpártolást is, mára akkora a fordulat, hogy többen a már arról beszélnek, a legnagyobb vesztesek maguk a megvádolt papok.

Mára a Vatikán is elfogadta a bántalmazó papok végleges elbocsátását. A nagy változás Ratzinger, a későbbi XVI. Benedek nevéhez köthető: lényegében ő indított háborút, hogy a Vatikán máshogy kezelje ezeket az ügyeket, miután a Hittani Kongregáció vezetőjeként magához rendelte a szexuális bántalmazási ügyek felügyeletét  ma minden püspökség az összes abúzusgyanús ügyet közvetlenül a Vatikánba köteles jelenteni, ott hozzák meg a végső ítéletet. A kánonbíróságok sokkal szigorúbbak ebben, mint II. János Pál alatt voltak  azonban a világi hatóságok felé nem kötelesek az összes ügyet jelenteni a püspökök; az általános egyházi szabályozás nem tiltja, de kifejezetten nem is bátorítja őket a feljelentésre.

Ferenc pápa megszólalásaiban szintén erősen kiáll az áldozatok mellett, zéró toleranciát hirdet az elkövetőkkel és az eltusolókkal szemben, ellenfelei szerint azonban így sem veszi elég komolyan ezeket az ügyeket. A vádak és ellenvádak között nem könnyű tisztán látni, a pedofília a Vatikánon belül is politikai ügy, amit az egyházon belüli szemben álló erők igyekeznek felhasználni. Az a Ferenc pápa által felállított vatikáni bizottság mindenesetre, mely a korábbi ügyeket eltussoló püspökök felelősségét vizsgálná, nem nagyon halad, állítólag a pápa ellenében is próbálják bojkottálni a működését. A Ferenc pápa egyik jobbkezének tartott ausztrál bíboros közben kénytelen volt bocsánatot kérni, amiért az egyház gyenge reakciójával korábban (itt főleg a nyolcvanas évekről van szó) lehetővé tette a bántalmazások folytatását.

Marie Keenan könyve – túllépve a terapeuta illetékességét – a cölibátusban találja meg az egyházi abúzus végső okát, valamint abban, hogy véleménye szerint a katolikus egyház a jelentős fordulat ellenére szerinte ma sem nyújt elég segítséget saját papjainak. „Az összes katolikus pap számára kötelező cölibátus már senkinek sem jó”  – állítja,  olyan kutatási adatokat idézve, melyek szerint a papok fele valójában most is szexuálisan aktív (a hivatkozott amerikai kutatás szerint a papok 28 százaléka női, 22 százaléka férfi partnerrel élt rendszeres nemi életet, 3 százalék pedig biszexuális). Eszerint a mai „túlszexualizált világban” ez irreális elvárás és képmutatás; miközben néhány papnál (ők azok, akik eszerint túl tökéletes papok akartak lenni, de gyengék és éretlenek voltak hozzá) a szexuális élet kontrollálása egy szexmegszállott, rettegéssel teli élethez vezetett.

A teljes gondolatsor a témáról ide kattintva olvasható.

Kolozsi Ádám

 
 


Utolsó kép


Hirdetés



Archívum

Naptár
<< Július / 2017 >>


Statisztika

Most: 7
Összes: 1806431
30 nap: 20703
24 óra: 576