Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Legyünk-e humánusak a gyermekgyilkosokhoz?

Valahol, Magyarországon, minden héten több gyermek hal meg, saját szülei kezei által. Azon gyermekek száma, akiket bár nem ölnek szülei, de fizikailag, vagy pszichikailag bántalmazzák, napi szinten több tízezerre rúg. Megtehetik. A gyermekek jogainak és érdekeinek védelme nem elég erős hazánkban. Sajnos, ki kell mondani: egy gyermek, és annak élete nem számít.

Nem számít egy gyermek életminősége, mint ahogyan a léte sem a gyermekvédelmi hatóságoknak. Nem létezik „hivatalból tudomásra jutás”, mert az sok papírmunkával jár. Vidéken a legszembetűnőbb ez a folyamat, hiszen ott mindenki ismer mindenkit, és a szemébe mindenkinek vigyorogni kell, így nem okozhat problémát egyetlen, az illetékességi területén élő családnak sem. Kell. Ezt várja el a társadalom.

A gyermekvédelmi hatóságok abban az esetben sem indítanak hatósági eljárást, ha a gyermek bemegy a jegyzőhöz, és elmondja neki, melyik szülővel szeretne élni, és miért. A jegyző (megtörtént eset) azt feleli a tőle segítséget kérő gyermeknek: Nem az a lényeg, te mit akarsz. … Pedig a törvény szerint le kellene jegyzőkönyveznie a gyermek kérését, és akaratát, a gyermek által előadott életkörülményeket, és hivatalból eljárást kellene kezdeményeznie, a gyermek panaszának kivizsgálására. Nem tette, mert sok vele a papírmunka. … A gyermeket visszaküldte az őt veszélyeztető környezetbe.

Megtehette.

A közigazgatási hatósági eljárást előíró törvényből kifelejtették a gyermekjogokat.

Azok megfelelő mértékű érvényesülését bizonyosan. Ugyanis nem szerepel benne: a gyermek ilyen körülmények között mit tehet, és hogyan.

A rendőrség szintén nem tesz semmit. Látják, hallják, tudják a járőrök, ha bántalmaznak, illetve veszélyeztetnek egy gyermeket. Sem figyelmeztetés, sem eljárás megindítása nem történik a szülőkkel, nagyszülőkkel – összességében a felnőttekkel szemben. Abban az esetben viszont, ha egy felnőtt emberrel kapcsolatban észlelnek ugyanilyen cselekményeket, azonnal, helyszínen intézkednek, ha kell, erősítést is maguk mellé rendelve. Hogyan lehetséges ez? Egy gyermek és az ő élete nem ér annyit, mint egy felnőtté? …

Természetesen mindenki felháborodik, ha egy gyermek meggyilkolásáról hall, vagy olvas. Felháborodik, de nem jó érzésből, hanem azért, mert egyrészt ezt várja el a társadalom, másrészt azért, mert ez nagyon jó beszédtéma a munkahelyen, az orvosnál, és a boltban. Bár, amikor ilyen témáról beszélnek, egyiküknek sem jut eszébe azt is elmondani: a szomszéd Pistike is erre a sorsra juthat, látom, hallom, segítsünk hát neki, hogy vele ne történhessen meg ugyanez! Nem említik meg. A saját portája körül nem söpröget szívesen senki.

Ha egy szülő által meggyilkolt gyermekről esik szó, senki nem keresi az elkövetőn kívüli felelősöket. Akárhonnan is közelítem meg a felelősségi kör problematikáját, csak arra a következtetésre tudok jutni, hogy a felelősség kollektív, és egyetemleges. Ha megölnek egy gyermeket, az már egy hosszú, keserves, és a legtöbb esetben a gyermek számára rendkívül fájdalmas folyamat lezárása. Sokszor és túlságosan is megszenvedett éveké. Soha nem a szülő, és nem a felnőtt szenvedi meg, hanem mindig a gyermek.

Ehhez a hosszú folyamathoz pedig hallgatólagosan asszisztál a társadalom. A felnőtt társadalom. Mi.

Asszisztálnak hozzá azok a gyámügyisek, akik a kiküldetési pénzt felveszik, ám az íróasztal mellől nem mozdulnak el, így nem láthatják, honnan, milyen környezetből érkezik a segítséget kérő gyermek. De azok a gyámügyisek is asszisztálnak ehhez, akik könyvből keresik a jogszabályt, ha egy gyermek védelmének érdekében megjelenik egy felnőtt náluk. Keresik, hiszen nem ismerik, nincsenek tisztában a gyermekjogokkal. Nem értem: ha az ember rendőr, vagy katona akar lenni, alkalmassági vizsgát kell tennie. Egy pultosnak, egy takarítónőnek egészségügyileg is alkalmasnak kell lennie feladatára. Egy gyámügyisnek alkalmasságra nincs szüksége? Talán nem volna hátrány, ha egy gyámügyis szociálisan érzékeny volna, legalább egy saját gyermekkel rendelkezne, de talán akkor is jobban és hatékonyabban végezné a munkáját, ha nem királykisasszonyként/királyfiként nevelik fel őt magát. Hogy elképzelése legyen arról, milyen dolgokon is megy át egy olyan gyermek, aki bántalmazó közegből kér tőle segítséget.

Asszisztálnak hozzá azok a rendőrök, akik egy Jelentést az általuk tapasztaltakról lusták begépelni. Asszisztálnak azok a tanárok, akik észlelik, hogy a gyermek egyre szótlanabb, hogy nyáron is garbóban megy iskolában, hogy romlik a tanulmányi átlaga, mégsem jelzi még a gyanút sem a gyámügy felé. Asszisztálnak a bíróságok azzal, hogy ha egy gyermek védelmének esetében elnöki határozattal elrendelik a soron kívüli eljárást, az első tárgyalás kitűzésére is több hónapot várni kell. Közben ugyanúgy bántalmazzák a gyermeket, mint a kérelem benyújtásáig eltelt időben.  Tehát egy gyermek védelme nem olyan fontos, mint egy visszaeső betörőé, akinek ügyében még ítélkezési szünetben is tárgyalást tartanak, hogy elítélhessék. Még a bűnöző is fontosabb tehát, mint egy gyermek élete. …

Asszisztálnak a szomszédok, akik (ez főleg panelben szembetűnő) hallják, mi történik a szomszéd lakásban, lépcsőházban, vagy az emeleten. Szó szerint hallják, mit vágnak a gyermek fejéhez, mint ahogyan azt is tökéletesen hallják, milyen tárggyal/tárgyakkal bántalmazhatják a gyermeküket a szomszédban lakó szülők. Nem törik rájuk az ajtót, nem hívják a rendőrséget, mondván: az ő dolguk.

… Félelmetes, ha egy felnőtt nő sikolyát hallják, a szomszédok vagy berontanak, vagy rendőrt hívnak. Egy gyermeki sikoly ennyit nem érdemel. …

A legfontosabb azonban az: egy gyermek testi, vagy lelki bántalmazásában mindkét szülő aktívan részt vesz. Ha nem így lenne, legalább az egyikük testével védené meg a gyermekét, átvéve az ütlegeket, hatóságoktól segítséget kérve, ha kell, követelve. Nem teszi meg, majd, ha bántalmazó társa meg is öli a gyermeket, még sajnáltatja is magát: én nem tehettem semmit, most vesztettem el a gyermekemet. …

Pedig választási lehetősége mindig, mindenkinek van.

Ha egy nő tudja, hogy a férje őt veri, ne szüljön egy bántalmazó társ számára gyermeket, mert igen erős valószínűséggel a gyermek is az ő sorsára jut. Ha egy férj azt látja, hogy asszonyát a háziállata is idegesíti, és még annak gondozására is képtelen, ne akarja, hogy az a nő szüljön neki, mert hasonlóképpen fog bánni a gyermekével is. Ha egy anya azt látja: a lánya/fia még maga is gyermek, és alkalmatlan a szülői szerepre, mert nem elég érett ehhez, hát üljön le vele beszélgetni, és mondja el neki, de ne hagyja idejekorán szülni. Miért hagyják, hogy a gyermekek beleszülessenek olyan közegbe, amelyik alkalmatlan arra, hogy egy gyermek számára megfelelő életteret nyújtson?

Ha már megszületett egy gyermek, ne tegyék tönkre az életét. Ha egy nő nem kíván gyermeke apjával tovább élni, hát hagyja őt el, és azután kezdjen új kapcsolatot, és ne a gyermek haljon bele abba, hogy ő élni szeretné az életét. Ugyanez fordítva is igaz. A szülő felelőssége, ha a gyermekét vagy az ő tehetetlensége, vagy az ő döntése következtében megöli élete párja.

Elengedhetetlenül szükségesnek tartom hát annak a szülőnek is a felelősségre vonását, aki asszisztált ahhoz, hogy a gyermekét megöljék. Szükségesnek tartom a hivatali mulasztások kivizsgálását, minden megölt és bántalmazott gyermek esetében, melyek a gyermekvédelmi hatóságok felelősségét is megállapítják. Szükségesnek tartom a tanárok, óvónők, nevelők felelősségének megállapítását is, minden olyan büntetőeljárásban, ahol gyermek a sértett.

Ha egy szülő megöli a gyermekét, ne legyen kibúvó.

Egy bimbózó élet kioltása igenis érdemeljen halálbüntetést. Ne azért legyen minősített eset, mert a gyermek 14 év alatti. Legyen inkább kiemelten minősített eset az, hogy a saját vérét, a saját húsát ölte meg. Azok a szülők, akik nem ölik meg, de folyamatosan bántalmazzák a gyermeküket, szintén kiemelt minősítést kapjanak egy büntetőeljárás folyamán. Mindketten. Hiszen az egyik megteszi, a másik ezt tudomásul veszi, tehát hallgatólagosan egyetért. Ha nem értene egyet a bántalmazással, akkor tenne ellene valamit. Nem holnap, nem majd, hanem azonnal.

Tudom, ebben a században már humánusnak kell lennünk. Miért legyek az egy gyilkossal, vagy egy olyan állattal (bocsánat, de ne tudom emberszámba venni), aki veri, és/vagy kínozza a saját gyermekét? Ha nekem kötelességem az embertársam fölött humánusságot gyakorolni, akkor, amikor halálbüntetést kérek egy gyilkosra, a gyilkosnak ugyanez nem lett volna-e kötelessége akkor, amikor arról döntött: kiolt egy életet? Neki talán szabad eltekinteni a humánusságtól a saját gyermekével szemben?

Miért nem társadalmi elvárás az, hogy ha valaki elvesz, vagy tönkretesz egy életet, ő is ugyanazt érdemelje, mint amit ő megtett az áldozatával? …

Doody,

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 


Utolsó kép


Hirdetés



Archívum

Naptár
<< Július / 2017 >>


Statisztika

Most: 11
Összes: 1804500
30 nap: 21392
24 óra: 604