Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Eltussolás, vagy igazságszolgáltatás Pannonhalmán?

A bencés rend elöljárói látszólag komolyan vették a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban elkövetett visszaéléseket. Várszegi Asztrik főapát interjúban hozta nyilvánosságra a történteket, a nevelőtanár elhagyta a rendet, sőt maga kérte laicizálását a Vatikántól. A rend egyházjogi útra terelte az ügyet, azonnal értesítette a Hittani Kongregációt, eljárásrendet dolgozott ki, felügyelő bizottságot állított fel és az Uniceffel közös projektben dolgozik a gyermekvédelem tökéletesítésén és a prevención. Akkor le is zárhatjuk az ügyet?

Az eddig megjelent cikkek szerzői szinte kivétel nélkül figyelmen kívül hagyják, hogy Várszegi Asztrik főapát a Nők Lapjában megjelenő interjúban az érzelmi bántalmazás mellett szexuális bántalmazásról, „illetlen érintésekről” beszél. Az újságírókat valószínűleg az bizonytalanította el, hogy a főapát igyekszik megerősíteni az olvasót, hogy „egyetlen diák sem számolt be arról, hogy az érintéseknek erotikus töltete lett volna”. A túlélők* elhatárolódnak attól, hogy szexuális abúzus színtere volt a kollégium, a vizsgálóbizottság tagjai kettős üzenettel bizonytalanítják el nyilvánosságot: Pannonhalmán „erotikus töltet nélküli” szexuális bántalmazást követett el a nevelőtanár.

A cikkekből megtudható, hogy az „illetlen érintések” mellett, történt közös zuhanyozás a nevelő tanárral, aki esténként leült a kedvelt csoportba tartozó diákok ágya mellé és simogatta őket. Egyik túlélő arról isbeszámol, hogy a pizsamanadrágjába is benyúlt a tanár, mire ő „lefagyott”. A tanárhoz néha esténként csoportosan vonultak át a fiúk, már pizsamában és könyvekkel a kezükben.

Mielőtt sorba vennénk az egyes eseteket, érdemes összefoglalni, mit nevezünk gyerekek ellen elkövetett szexuális abúzusnak. Fontos tudni, hogy szexuális abúzusnak számít minden az áldozat számára nemkívánatos érintés, amely az elkövetőnek szexuális örömet okoz. Ide tartozik emellett a szexualizált légkör teremtése, illetve a leselkedés. Elmondható tehát, hogy amikor a túlélők arról beszélnek, hogy nem volt „erotikus töltete” az érintésnek, akkor ez azt jelenti, hogy számukra nem okozott szexuális örömöt.

Valószínű, hogy a főapát által emlegetett „illetlen érintések” valójában komoly szexuális abúzust jelentenek. Este lefekvésnél történő érintéseknél vajon mi másra vonatkozhat az „illetlen” jelző? És ha nem is történt érintés a zuhanyozás alatt, mi indokolhatta az együtt fürdőzést? Nem beszélve arról, hogy erre az elkövetőnek csak akkor volt alkalma, ha házon kívül tartózkodott az osztály. Azaz valószínű, hogy a kollégiumban rákérdeztek volna, miért fontos neki a gyerekekkel együtt fürödni.

A szexualizált légkör megteremtése megvalósulhatott mind a zuhany alatt, mind a hálóban vagy a tanár szobájában. Az esti „simogatásoknak” a többi fiú is tanúja volt a hálóban. Ennek kettős célja lehetett. Egyrészt éreztette a kiközösítést azokkal a diákokkal, akik nem részesültek ebben a „kegyben”, másrészt megelőzte, hogy a simogatást zavarónak találó fiúk szóvá tegyék a történteket. Gondoljunk csak bele, hogy ha egy csecsemő hátát simogatjuk, az mennyiben tér el attól, mikor a párunk hátát simogatjuk aktus előtt. A két mozdulat messziről figyelve ugyanaz, de aki simogat, az pontosan tudja a különbséget, és aki a simogatást kapja, az is tisztában van a mozdulat töltetével, amennyiben az megfelel annak a kontextusnak, amelyben történik.

Egy kamasz fiút az értelmezhetetlen simogatás elbizonytalanít és zavarba hoz. Az a gyerek, akit arra neveltek, hogy tisztelje a felnőtteket, a tanárait és nem utolsó sorban a katolikus egyház erkölcsi tanításait, nem fogja megengedni magának a gondolatot sem, hogy egy vele azonos nemű, nála idősebb, és a hierarchiában magasabban álló paptanár szexuális közeledik hozzá. Nem fogja tudni magának sem megmagyarázni, mi is a baja az esti arcsimogatással. És ha mégis kételyek merülnének fel benne, rettegni fog, nehogy a tanár által kiközösített, lenézett és megvetett fiúk közé kerüljön.

A pizsamanadrágba való benyúlás nem szorul magyarázatra, de az együtt zuhanyzás, illetve a zuhanyzás közbeni leselkedés, az esti simogatások, a pizsamás gyűlések a tanár szobájában kimerítik a szexualizált környezet megteremtését, amely a gyerekek ellen elkövetett szexuális abúzus egyik formája. Az elkövető kettős kötésben tartotta áldozatait, teljes odaadást és azonosulást követelt meg, és az ellenállókat kiközösítette. A szexuális abúzust súlyos érzelmi bántalmazás készítette elő.

A bencés rend elöljárói látszólag világos, valójában azonban igen ellentmondásos üzenetet közvetítenek a történtek minősítésével kapcsolatban. Azzal, hogy Várszegi Asztrik főapát a hangsúlyt az érzelmi bántalmazásra helyezte, sikeresen megvezette az egész magyar sajtót. Hiába szól a Nők Lapja cikke a szexuális bántalmazásról, hiába hangzik el ez a kifejezés az interjúban is, a HVG és az Index cikkei ezt már nem veszik át. A főapát által ügyesen felkínált „illetlen érintések” kifejezés, bármilyen ódivatú és már-már nevetséges is, átvette a „szexuális bántalmazás” helyét, amely a történteket a jog nyelvén és szakmailag fogalmazná meg. Mivel ma Magyarországon még mindig nehéz azt leírni, amit maga a bencés rend is állít, hogy Pannonhalmán szexuális abúzus történt, ezért a cikkek azt állítják, hogy semmi „erotikus” nem történt, ez „az ügy kevésbé érdemi része”, sőt állítja az Index újságírója, „Szexuális visszaélésről senki nem számolt be”, és a történteknek „szexuális töltete nem volt”. Marad az „illetlenkedés”, amiből egyesek „pedofilbotrányt” akarnak csinálni.

Az ügyet vizsgáló bizottság egyetlen női tagja, Palotai Gabriella pszichiáter. A MUSZÁJ munkacsoporthoz forduló férfi túlélők sokszor küzdenek azzal a problémával, hogy a szexuális erőszak áldozatainak fenntartott KERET segélyvonalon csak nők ügyelnek. A gyakorlat azt mutatja, hogy szexuális abúzus túlélői könnyebben dolgozzák fel a velük történteket azonos nemű terapeutával. Amennyiben történt más jellegű szexuális visszaélés is Pannonhalmán, a túlélők hallgatásának lehet egyik oka a női pszichiáter felkérése a vizsgálóbizottságba.

Palotai Gabriella a Nők Lapjában úgy nyilatkozott, a fiúk nehezebben ismerik fel, hogy abúzus történik velük – aminek szakmai megalapozottsága nincs –, holott a túlélők beszámolóiban épp azt olvashatjuk, hogy zavarta őket a tanár érintése, az együtt zuhanyzás, az érzelmi kötés. A pszichiáternő azt is leírja, hogy a gyerek, mivel nem tudja azonosítani az abúzust, nehezebben beszél róla, és csak „finom eszközökkel” jelez. Ezért átlagosan hétszer kell szóvá tennie, mire a felnőttek meghallják a segítségkérést.

Ez az érvelés azért súlyosan áldozathibáztató, mivel a gyerekáldozatokra hárítja az ellenük elkövetett szexuális visszaélés felelősségét, ahelyett, hogy arról beszélnénk, hogy a felnőttek nem hisznek a segítséget kérő gyerekeknek. Áldozathibáztató, ha egy szakember azt állítja, hogy az abúzus azért mehetett végbe, mert 1. az áldozat nem ismerte fel az abúzust; 2. nem tudott segítséget kérni.  A szakirodalom éppen arról számol be, hogy az áldozatok, ha nem is a pszichológia nyelvén, de meg tudják fogalmazni, ha őket bántalmazás éri, és többször kérnek nyíltan segítséget, de senki nem veszi őket komolyan, nem hisznek nekik, elbagatellizálják az ügyet. Éppen ez történt Pannonhalmán is. Palotai Gabriella ezzel az érveléssel felmenti a bencés rendet, akiknek a gyerekek igenis panaszkodtak a nevelőtanárra már tíz évvel ezelőtt is.

Várszegi Asztrik főapát úgy fogalmaz, hogy a gyerekek „pusmogtak” és „pampogtak”, ezért nem lehetett őket komolyan venni. A nevelőtanár pedig elérte, hogy azok panaszkodjanak, akik kiközösítve érzik maguk, akik az „alulteljesítők”, nem a bencés versenyistálló leggyorsabb paripái. Nem meglepő, hogy egy csapat harmincas évei elején járó felnőtt férfi érdekérvényesítése hatékonyabb, mint néhány rossz tanulónak titulált kamasz fiúé. De ez nem azt jelenti, hogy az áldozatok eddig hallgattak volna. Az áldozatok el lettek hallgattatva.

Van egy dolog azonban, amiről a túlélők látszólag valóban hallgatnak, és ez a visszaélések szexuális természete. Mindannyian kifejtik, hogy „nem volt szex vagy ilyesmi”, sőt, amikor egy meleg osztálytársuk megpróbált kikezdeni a tanárral, az visszautasította a közeledését. Ez utóbbi nem történhetett volna meg, ha a tanár nem teremt szexualizált légkört! Gondoljunk csak bele, melyik kamasznak jut eszébe épp egy bencés szerzetessel kikezdeni, ha arra nem lett felbátorítva?

Miért nem minősítik a túlélők szexuális visszaélésnek az esti simogatásokat és az együtt zuhanyzást? Ennek egyik oka a szexuális abúzus mibenlétéről elterjedt tévhitek, miszerint csak a testi érintés, de legalább a behatolással járó aktus minősül annak. Másik oka, hogy amennyiben a férfi elkövető fiúáldozatokat választ, úgy azok tartanak attól, hogyha az abúzus kiderül, akkor a környezetük homoszexuálisnak fogja bélyegezni őket. A volt pannonhalmi diákok joggal félhetnek ettől. Ma Magyarországon még mindig stigma melegnek lenni, különösen katolikus körökben. Még mindig sokan gondolják, hogy a „megrontott” fiúk, tényleg „romlottak” (értsd: melegek) lesznek. Ezek a fiatal felnőtt férfiak joggal retteghetnek az előítéletektől, mivel meglehet, azokat közvetlen környezetük és talán maguk is osztják. Csak a megfelelő terápia segíthet néven nevezni az ellenük elkövetett bántalmazást, oldani bennük az ezzel kapcsolatos rettegést.

A Pannonhalmi Bencés Rendnek van eljárásrendje az abúzusgyanús esetek felderítésére. Ebben a rendőrség explicite nem szerepel, viszont a bevonandó szakértők felsorolásánál kettőt neveznek meg: a pszichológust és a kommunikációs szakértőt. Ez utóbbinak minden bizonnyal nagy hasznát vették az elmúlt hetekben. A Nők Lapjában ügyesen elhelyezett rövid interjút egy nagyobb cikk vezeti be a felnőttek határtartási problémáiról, amely valójában a szexuális visszaélést hivatott jelenteni. Az írás – amelyet Krúdy Tamás jegyez, a PárKatt katolikus párkereső oldal alapítója –, kitér arra, hogy milyen alacsony a katolikus papok által elkövetett szexuális abúzus, illetve megerősíti az olvasót abban, hogy a gyerek a legnagyobb biztonságban biológiai szülei mellett van, ha nem akar szexuális abúzus áldozata lenni.

Ez utóbbit nemcsak a statisztika cáfolja, de millió meg millió incesztustúlélő tapasztalata is. Nemcsak sejteti, de ki is fejti, hogy a nem hagyományos családok (szülők élettársi kapcsolatban, egyedülálló szülő alkalmi partnerekkel, nevelőszülők, állami gondozás) nagy veszélynek teszi ki gyerekeit. Ezzel szemben a katolikus pap az a szakma, ahol a legkevesebb az elkövető, állítja a cikk. Magam részéről nem ismerek szakmák szerint osztott statisztikát ebben a témában – például a fodrászok elkövetési rátájáról –, de a nemek szerinti osztás magáért beszél. A gyerek ellen 85-99%-ban férfiak követnek el szexuális abúzust, mégpedig olyan férfiak, akiknek van hozzáférésük gyerekekhez, különösen bennlakásos oktatási intézményben, ahol a hierarchia és kötődés egyszerre valósul meg.

A cikk hosszasan idézi a német Hans-Ludwig Kröber bűnügyi pszichiátert, mint egyetlen szakértőt, és annak magvas gondolatát, miszerint „Hamarabb lesz valaki várandós egy csóktól, mint pedofil a cölibátustól”. A biológia mai állása szerint a csók még nem elég a prokreációhoz, de értem a cikk üzenetét. 1. A katolikus papok ritkábban abúzálnak, mint bárki más. 2. Az abúzushoz semmi köze a cölibátusnak. 3. A hagyományos családmodell az egyetlen, ami megvédheti a gyerekeket.

Ebből a második pont méltó csak említésre. Nem a cölibátus hajlamosít az abúzusra, hanem az olyan környezet, ahol a nevelőtanárnak korlátlan hozzáférése van a diák intimszférájához, ahol a gyerekek jogos panaszát nem hallgatják meg, és ahol Várszegi Asztrik püspök nem rest megemlíteni, hogy „Ennek a rendkívül intenzív kapcsolatnak [értsd: pszichés és szexuális visszaélés] meglettek aztán a gyümölcsei a különböző kiemelkedő teljesítményekben…”. A lelki bántalmazás nem különíthető el a szexuális bántalmazástól. Az előbbi előfeltétele az utóbbinak. A remek OKTV-eredmények emlegetése fokozza a túlélők bűntudatát, és részben felmenti az elkövetőt. Hogyan is haragudhatnának arra, akivel ilyen sikereket értek el? Egy karizmatikus, módszertanilag kiváló pedagógus bántalmazás nélkül is jó eredményeket produkál a diákjaival. És ne felejtsük el, ehhez kell a diákok kitartása, szorgalma, tehetsége is.

A túlélők 2014 októberében keresték meg Várszegi Asztrik püspököt az üggyel. Nagyon valószínű, hogy az abúzus tudatosulása egybeesett a Sipos-ügy kirobbanásával. A túlélők igazságszolgáltatást vártak, és bocsánatkérést. Sajnos ugyanaz történt, mint a Sipos-ügyben. A rendőrség nem lett időben bevonva, az elkövető már külföldön van. Az elkövető, akárcsak Sipos, részben elismerte, amit tett, azzal, hogy maga kérte laicizálását a Vatikántól és elhagyta a rendet. A perjel szerint - aki mellesleg a vizsgálóbizottság egyik tagja is - a szerzetes tanár még nem tart ott, hogy elismerje azt, amivel vádolják. Az a tény azonban, hogy elhagyta a rendet, s kérte Ferenc pápát, helyezze át az egyházi státuszból világiba, azt mutatja: annyit belátott, hogy az eddigi munkáját nem folytathatja.

A média már firtatja, miért most szóltak csak az áldozatok, hiába mondják, hogy ők szóltak akkor is. A túlélők és a bencés rend fel van háborodva, hogy „pedofilbotrányt” csináltak az ügyből, holott egyértelmű, hogy szexuális bántalmazás történt több gyerek ellen, éveken keresztül. A bencés nevelőtanár nem pedofil, ahogy Sipos sem volt az, és ahogy az elkövetők nagyon nagy része nem az. A „pedofilbotrányozás” felháborodott emlegetése viszont azt támogatja, hogy hallgassunk a visszaélésekről.

Igen sajnálatos, hogy a bencés rend vizsgálóbizottságának szemmel láthatóan fontosabb volt a kommunikációs szakértő, és a rend hírnevének megmentése, mint a túlélők felvilágosítása arról, hogy mit vált ki ma Magyarországon egy ilyen eset. Volt-e pszichológus, aki elmondta nekik, mire kell felkészülniük, mikor megjelenik a Nők Lapja száma? Felkészítették-e őket az előítéletekre, a támadásokra? Beszéltek-e velük arról, hogy miért érzik úgy, védeniük kell az elkövetőt? Hallottak-e a tünetekről és feldolgozásról?

Nem valószínű. A média, amely több esetben maga sem felkészült a probléma megítélésére, csámcsog az eseten, és politikai vizekre tereli, akárcsak a Sipos-ügyben. Az áldozatok pedig megint magukra maradnak.

*A traumával foglalkozó szakirodalom és a segítőszakma is gyakran használja a túlélő szót az áldozat megnevezés helyett. A traumát megélt emberek sokszor nem áldozatnak látják magukat, amely megbélyegző lehet, hanem a traumatikus események túlélőinek. Cikkemben mindkét megnevezést használom.

Szabó Julianna

MUSZÁJ – Munkacsoport a Gyerekkori Szexuális Abúzus Áldozatainak Jogaiért

MUSZÁJ munkacsoport honlapjának információi férfi túlélőknek itt találhatóak.

Kettős Mérce

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 


Utolsó kép


Hirdetés



Archívum

Naptár
<< Július / 2017 >>


Statisztika

Most: 6
Összes: 1806431
30 nap: 20703
24 óra: 576