Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Áruba bocsájtott gyermekek

angyal-verzo-hattyuval.jpgPécsi Ildikó és fia válási procedúrája nyilvánosan zajlott, a média folyamatosan figyelemmel követte a történteket. Hogy hol az igazság, azt csak a felek tudnák elmondani. Tegnap érkezett a hír (katt ide): Pécsi Ildikó lemondott unokájáról. Már nem harcol azért, hogy a kamasz nagyfiú tartsa vele a kapcsolatot. …

A művésznő, mint nagymama esetében mindössze két évnyi bontóper folyamán végmenő PAS-ról (Szülői Elidegenítési Szindrómáról) beszélhetünk, bár, az elidegenítés már évekkel a bontóperi kereset benyújtását megelőzően is kezdődhetett. Hiszen ahogyan romlik a házasság, úgy alakul ki, észrevétlenül a Fekete Bárárny szerepkör, amelybe az egyik házasfél mindenképpen belekerül. Ez a szerepkör nincs nemhez kötve, ugyanúgy válhat anyából, mint apából Fekete Bárány. Ennek pozicionálása mindössze attól függ, melyik fél a pénzéhesebb személyiség.

Minden esetben a Fekete Bárányból válik különélő szülő, a bontópert követően.

Amelyik szülő belekerül a Fekete Bárány szerepkörbe, az biztos lehet abban, hogy a háta mögött már a házasság fennállása alatt megkezdődik az elidegenítési folyamat, mégpedig a legaljasabb módon, ahogyan azt ember csak megvalósíthatja: a gyermek lelkén keresztül, maradandó károsodást okozva ezzel a gyermeknek, amit még felnőttként sem fog tudni feldolgozni, kizárólag csak szakmai segítséggel.

Vonatkoztassunk el az adott ügytől, és beszéljünk általánosságban, nézzük meg, gyakorlati példán keresztül, hogyan is indukálódik a PAS, már a házasságban, a bontóper megkezdését megelőzően.

Fekete Bárány az a szülőfél, aki nem hajlandó a másik szülőfél akaratának feltétel nélkül alávetni magát. A Fekete Bárány mit sem sejtve éli napjait, miközben fogalma sincs arról, hogy a másik szülő, bár az ő szemébe mosolyog, mit tilt meg a gyermeknek, amit azzal magyaráz: „Sajnos, nem adhatom/vehetem meg neked, mert a Fekete Bárány nem engedi, ő tiltotta ezt meg”. …. „Sajnos, nem engedhetlek el, mert Fekete Bárány ezt megtiltotta.” … „Fekete Bárány azt mondta, hogy ezt, vagy azt meg kell csinálnod, még lefekvés előtt, különben holnap nem mehetsz el ide, vagy oda.” … „Nézd meg, hogy le van nőve a hajam/hogy nem tudok alkatrészt venni az autómba, mert Fekete Bárány elvette minden pénzemet, és erre nem ad, sajnálja tőlem.” … „Hallod, hogy beszél velem?” …. „Gyere, nekem elmondhatod, Fekete Bárányt úgysem érdekli. Mint ahogyan sem te, sem én nem érdekeljük őt.”… Stb.

Fekete Bárány mindebből annyit észlel: a gyermeke nem akar vele közös programokat, a gyermekével való nagy beszélgetések egyre ritkábbakká válnak, a közös hobbi is megszűnni kezd. Nem érti, csak akkor döbben rá, mi történt, miután a bontóperi ítélet megszületett, és a gyermek már nem akar vele kapcsolatot tartani.

A gyermek kicsiny lelke tehát már a házasság fennállása alatt, észrevétlenül mérgekkel kezd megtelni, kialakul benne az a kép, mely később meggyőződésévé válik: Fekete Bárány nem szereti őket, neki csak ártani akar, vele nem törődik, és ezért van minden megtiltva. Tehát: Fekete Bárány rossz ember, aki neki csak ártani akar. És máris választott a gyermek úgy, szülei között, úgy, hogy a bontóperi kereset szülei fejében még csak gondolati formában sem fogalmazódott meg. ….

A gyermek nemcsak a saját szülőjétől, hanem annak családjától is elidegenedik tehát, mert a Fekete Bárány családja is Fekete Bárány. A jogalkotó súlyos mulasztása, hogy a nagyszülők kapcsolattartási jogáról mindössze elméletben ejt néhány szót, ennek viszont Magyarországon meghonosított jogalkalmazási gyakorlata nincs.

A gyermek és a pénz fogalma, sajnálatos módon, minden egyes bontóperben, és megromlott házasságban első számú gondolat, minek okán a két fogalmat először elméletben, majd a gyakorlatban is összevonják. Nemcsak a házas felek, hanem a gyámhivatalok, és egyre inkább a bíróságok is.

A jogalkotó azonban ezt nem úgy gondolja, mint maguk a jogalkalmazók.

A törvényeink szerint a vagyoni vita és a gyermek kapcsolattartáshoz való jogának kérdése nem vonható össze. A gyámhivatalok mégis kijelentik: ha a különélő szülő nem fizet, nincs joga a gyerekhez. Meg sem fordul a fejükben, hogy ha nem adnak egy különélő szülőnek jogot a kapcsolattartási jog gyakorlására, akkor miért is fizessen?

Azért, hogy előfizessen egy éveken, évtizedeken át tartó, folytatólagosan elkövetett szívatásra?

Ez egy embertelen sarc, melynek tétje a gyermek és a különélő szülő kapcsolata. Az Új Ptk. szerencsére már felismerte e kérdés tisztázásának fontosságát, és a jogegyenlőség elvét szem előtt tartva, rendelkezésbe iktatta: bár a gyermek után, a gondozó szülő kezeihez kell fizetni a tartásdíjat, de, mivel a gondozó szülőnek kötelessége biztosítania a gyermek, különélő családjával való kapcsolattartásának jogát, és ő nem engedi ezt, tehát: a gyermek különélő szülőjétől való elidegenítésére törekszik, abban az esetben ÉRDEMTELENNÉ válik a tartásdíjhoz való hozzájutásra.

A tartásdíj kérdése a gyermek nagykorúságáig fennáll, mert soha nem elég a különélő szülő által kifizetett összeg. Most erre, meg arra kell – függetlenül attól is, hogy a különélő szülő természetben is tartja a gyermekét, nemcsak tartásdíjat fizet. Pár év alatt döbben rá Fekete Bárány arra, hogy bármennyit adjon is, az soha nem lesz elég. Eközben rádöbben arra is: ő nem tartásdíjat, hanem váltságdíjat fizet gyermekéért. Mégpedig alkalmanként.

Mert minden egyes kapcsolattartási alkalomért borsos árat kell fizetnie. …

A gyámhivatalok (főként a vidéki gyámhivatalokra gondolok – tisztelet a kivételnek), nem követik naprakészen a munkájukat egyébként előírásszerűen meghatározó jogszabályváltozásokat. A másik, szintén releváns tényállás, hogy ki mint él, úgy ítél. Tehát, ha adott egy olyan gyámügyi ügyintéző, aki nem követi figyelemmel a vonatkozó jogszabályváltozásokat, és ő, a saját bontóperében szintén a gyermekkel zsarolta a különélő házastársat, illetve, ha ő maga PAS gyermekként nőtt fel, és vele zsarolták a különélő szülőt, akkor teljesen természetesnek veszi azt, hogy a gyermeket a gondozó szülő pénzért áruba bocsájthatja.

Ugyanis ezt teszi, még akkor is, ha a hivatalos szervek ezt nem, illetve nem így fogják föl.

Mert hogyan is neveznénk azt a tevékenységet, amikor a gyermeket csak akkor engedi el a gondozó szülő, ha megkapta érte a tartásdíjnak, végkielégítésnek, vagyonmegosztásnak, stb. nevezett tartásdíjként minősített összeget?

Ha van pénz, van gyerek, ha nincs pénz, nincs gyerek. Másképp fogalmazva: ha a különélő szülő fizet a gyermekért, akkor találkozhat vele, ha nem fizet, akkor nincs kapcsolat sem.

Ez kérem, a gyermekek saját szülője általi, bújtatott kereskedelme tehát, más fogalmi meghatározást nem lehet erre mondani. Ugyanaz, mint a prostitúció, csak ebben az esetben nem a női/férfi test használatát bocsájtják áruba, hanem a gyermeket, a gyermek gondolatait, érzéseit, és a gyermekkel tölthető időt.

Ez a világ leggonoszabb dolga.

… és sem a gyámhivatal, sem a bíróság nem vizsgálja azt, hogy az a szülő, aki gyermekére eszközként tekint a saját céljai megvalósításához, és képes áruba bocsájtani is a gyermekét, alkalmas-e egyáltalán a nevelésre? Az pedig a minisztériumokban nem merül fel, hogy az a közigazgatási dolgozó, aki a védelmére bízott gyermekre kizárólag szintén pénzszerzési eszközként tekint, alkalmas-e a közigazgatás gyermekvédelmi rendszerében álláshely betöltésére?

Mert tegyük a szívünkre a kezünket: hány olyan gyámügyi határozatról van tudomásunk, amely rögzíti, hogy a különélő szülő vagy fizet, vagy ne akarja tartani a gyermekével a kapcsolatot. Ezt hivatalosan így fogalmazzák meg: „a különélő szülő kapcsolattartás végrehajtására irányuló kérelmét elutasítom, egyben felszólítom a vagyonmegosztásból származó X összeg, gondozó szülő kezeihez való megfizetésére, tartásdíj gyanánt.”

Ismerős a szöveg? Akkor te már pontosan tudod, miről beszélek. A többiek meg úgysem fogják elhinni, csak akkor majd, ha velük is megtörténik.

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 


Utolsó kép


Hirdetés



Archívum

Naptár
<< Július / 2017 >>


Statisztika

Most: 6
Összes: 1806431
30 nap: 20703
24 óra: 576