Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A szakellátásban nevelkedő gyermekek sérelmére elkövetett szexuális bántalmazás

A bántalmazás különböző formái közül sokak szerint a legnehezebben tárgyalható és kezelhető a szexuális abúzus kérdésköre. Nyilvánvalóan nehézséget okoz az emberek többségének – így a gyermekekkel foglalkozó szakembereknek is – hogy beszéljenek e problémáról. Mindemellett, elfogadhatatlan, hogy a szakemberek egyöntetű álláspontja szerint még mindig nem sikerült olyan elfogadó környezetet és közállapotot teremteni, amelyben a gyermekek pszichoszexuális fejlődési szükségleteinek megfelelően mindazokat az ismereteket és készségeket elsajátíthatnák, amelyek egyrészt megvédenék őket egy esetleges szexuális bántalmazástól és/vagy annak titokban maradásától, másrészt biztosítanák, hogy a gyermekek felnőve kiegyensúlyozott módon, egészséges, ép testtudattal, fizikai integritásuk ismeretében foglalkozzanak saját szexualitásukkal.

A szexuális bántalmazás olyan cselekmény, amely ritkán kap nyilvánosságot, gyermekekkel szemben pedig – éppen azok védtelensége, gyenge érdekérvényesítő képessége, és az ezekből következő kiszolgáltatottsága miatt – különösen magas a latencia (a szexuális bántalmazásnál egyébként is magas a rejtve maradás az áldozat bűntudata, szégyene, önvádja és környezet reakciójától való félelem miatt). A WHO által megfogalmazott definíció szerint „szexuális bántalmazás körébe tartozik minden olyan cselekmény, amelynek során valamely szexuális aktivitásba bevonnak egy gyermeket, ha a gyermek életkoránál, fejlettségénél fogva nem tekinthető felkészültnek, érettnek erre, illetve ha ez a magatartás ellenkezik az adott ország törvényeivel, az elfogadott társadalmi normákkal. A szexuális visszaélés megvalósulhat gyermek és felnőtt, gyermek és gyermek között, ha a gyermek kora és fejlettsége alapján feltételezhetően bizalmi vagy hatalmi viszonyban van a bántalmazottal, és e cselekmény az elkövető igényeinek kielégítésére irányul”.

A becslések szerint Európában az emberek 10–20%-a éli át a szexuális abúzus valamilyen formáját gyermekkorában, amely előfordulásának gyakorisága természetesen nagy eltéréseket mutat az egyes országokban.

A jelentés kiemeli, hogy a biztos tudomása szerint utoljára 1999-ben KOVÁCS ESZTER készített átfogó jelleggel tanulmányt e kérdésben, amikor 20 Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálatnál végzett kérdőíves felmérést azt körüljárva, hogy a gyermekvédelmi szakellátásban dolgozó szakemberek tudnak-e a gyermekeket ért szexuális bántalmazásról, és ha igen, mit tesznek annak érdekében, hogy segítsék őket a trauma feldolgozásában. A kérdőívet visszaküldő szakszolgálatok mindegyike beszámolt olyan gyermekről, aki szexuális visszaélés áldozata lett (összesen 138 szexuálisan bántalmazott gyermekről érkezett jelentés; akik 82%-a lány volt). A szexuális erőszak leggyakoribb formája a gyermek nemi szervének érintése, simogatása (35%), ezt követte a gyermekkel történő közösülés (22%), és a gyermek orális szexre kényszerítése (15%) volt.

A jelentés ugyan nem részletezi a szexuális bántalmazás fajtáit, ugyanakkor megemlíti annak büntetőjogi relevanciájú eseteit a magyar jogrendszerben, amelyet szankcionál a Büntetőtörvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (Btk.), hangsúlyozva azt a tételt, hogy a gyermekek védelmének rendszere akkor működik jól, ha a büntetőjognak csak kivételes esetben van szerepe. A Btk. bünteti a következőket: erőszakos közösülés (197. §), a szemérem elleni erőszak (198. §), megrontás (201. §), melyek esetében minősítő tényező a fiatal, illetve gyermekkor; valamint annak esete, ha a sértett az elkövető nevelése, gondozása, felügyelete alatt áll. A Btk. bünteti a vérfertőzés tényállását (203. §), valamint a tiltott, pornográf felvétellel való visszaélés (204. §) cselekményét is.

A szakirodalom szerint a szexuális visszaélések gyakran öltik magukra a gyermek együttműködésének látszatát. A gyermek azonban nem szexuális tevékenységben kívánna részt venni – még akkor sem, ha a gyermeki közeledés, érzékiség emlékeztethet arra, amit a felnőtt szexuális vonzalomnak ismer –, hanem a vele szemben visszaélő, a gyermeket félreértelmező felnőtt testi, érzelmi szeretetére vágyik, összhangot keresve a biztonságot nyújtó felnőttel. A felnőtt által félreértelmezett gesztusokkal a gyermek feltétlen szeretetét és ragaszkodását adja tudtul, melyet a felnőtt szexuális vágyainak, erotikus jelrendszerének megfelelően értelmez. Ennek a gyermeki ártatlanságnak, tisztaságnak, a felnőttel szemben tanúsított bizalomnak a megsértése, félreértelmezése a gyermekkel szembeni szexuális visszaélés. A felnőtt valamely (hatalmi, tudásbeli, helyzeti) előnyét kihasználva visszaél a gyermek bizalmával, szeretetigényét egyoldalú szexuális vágyainak kielégítésére használja. A gyermekkel szembeni szexuális visszaélés nem veszi figyelembe a gyermek vágyait, vagy azokat félreértelmezve használja fel, megkérdőjelezve ezáltal a gyermek saját énjét, megalázva őt emberi méltóságában, kétségbe vonva a gyermek érzelmi és testi,szexuális szabadságát.

A jelentés röviden kitért arra, hogy a szakirodalom megkülönbözteti a szexuális bántalmazás áldozatainak sérülései szempontjából elsődleges (primer) és másodlagos (szekunder) sérüléseket. Az elsődleges sérülések magából a szexuális bűncselekmény elkövetéséből erednek, míg a másodlagos károsodást a szexuális bűncselekményre való informális, illetve formális reakciók hiánya vagy elhibázottsága váltja ki.

Elsődleges pszichés és szociális sérülés lehet (1) az ún. traumatikus szexualizáció, melynek során a gyermek nemisége a normálistól eltérően, az emberi kapcsolatok tekintetében diszfunkcionálisan fejlődik (szexuális zavarok, promiszkuitás, szexualitástól való félelem; alacsony önértékelés); (2) a megbélyegzettség (stigmatizáció) érzése, amikor a gyermek személyiségéhez mikrokörnyezete olyan személyiségjegyeket rendel, mint például romlottság, szégyen, bűnösség; amely bűntudat és/vagy szégyenérzet mellett a társadalmi elszigeteltség, esetleg öngyilkosság gondolata/kísérlete is társul; (3) az „elárulás” érzete, amikor a gyermek rádöbben, hogy a felnőtt, akire az élete volt bízva, visszaélt a bizalmával, szeretetével.

Másodlagos sérülések közé sorolható, (1) ha a bűncselekményt elhallgatják, a gyermek-áldozat elsődleges pszichikai-szociális sérülései kezelés nélkül maradnak, továbbá minden olyan trauma, amit nem kezelnek, magában hordozza az áldozat további, felnőttkori sérülésének veszélyét; (2) a sértett családtagjainak, illetve környezetének túlfűtött érzelmi reakciói és társadalmi kontroll intézményeinek dramatizált fellépése elősegítheti a bűncselekmény hibás társadalmi feldolgozását; (3) ha sem a nyilvánosság, sem a felelős hatóságok nem hisznek a gyermeknek, így a történtek többszöri elmondatása által a gyermeknek újra át kell élnie a történteket.

Egy korábbi AJB-2227/2010. számú ombudsmani jelentés részletesen foglalkozott a gyermekekkel szembeni rossz bánásmód egyes aspektusaival, melynek során a biztos kiemelte, hogy a gyermekvédelmi jelzőrendszer feladata a gyermek veszélyeztetettségének megelőzése, vagyis minden olyan tényező feltárása és kiküszöbölése, amely a gyermek testi, értelmi vagy erkölcsi fejlődését gátolja vagy akadályozza. A veszélyeztetettség felismerése, a gyermekvédelmi jelzőrendszer működése különösen fontos a gyermekkel való rossz bánásmód eseteinek feltárásában, mivel az akár a gyermek életét vagy testi épségét is veszélyeztetheti közvetetten vagy közvetlenül.

Fontos hangsúlyozni, hogy vannak olyan tényezők, amelyek fokozzák a gyermek áldozattá válásának kockázatát, hiszen például az érzelemszegény környezetben felnövő, a társadalmilag elszigetelten élő, állami gondoskodásban nevelkedő gyermekek hajlamosabbak a szexuális áldozattá válásra. Ennek okán különösen fontos, az állam objektív intézményvédelmi kötelezettségéből fakadóan a szakellátásban élő gyermekek érzelmi-fizikai-pszichikai biztonságának fokozott garantálása.

Ehelyütt merül fel az intézményes bántalmazás kérdésköre, amelyről beszélhetünk minden olyan módszer, eljárás, egyéni reakció esetén az intézményi ellátásban élő gyermekkel kapcsolatban, amely bántalmazó, elhanyagoló módon bánik a rábízottal, amely a gyermek egészségi állapotát, biztonságát, fizikai vagy lelki jóllétét veszélyezteti, bármely módon kihasználja, vagy visszaél a gyermekkel, alapvető jogainak érvényesítését akadályozza, ellehetetleníti.

Nemzetközi és hazai szakemberek egyértelműen rizikófaktornak tekintik az intézményi elhelyezést az abúzus előfordulásának szempontjából. Természetesen nagyon sokféle intézmény működik, és a szakellátásba kerülő gyermekek is különböző háttérrel rendelkeznek. Többek között a szülői gondoskodás valamely okból való hiánya (szülő halála, átmeneti vagy tartós akadályoztatása, gondozási képtelensége, szegénység vagy betegség okozta elhanyagolás, elhagyás) miatt; rossz, bántalmazó szülői bánásmód miatt; fogyatékosság, speciális szükségletek miatt; bentlakásos iskolai elhelyezés okán; bűncselekmény elkövetése miatt; saját hazájából valamely okból történő menekülés következtében; kísérő nélkül menekültként, vagy más okból elhagyott gyermekként.

Ezen okokból, különböző életkorban, lelki-fizikai-mentális állapotban a legkülönfélébb intézményekbe, gondozási formákba kerülnek a gyermekek. Kiemelt jelentőségű éppen ezen tényezők miatt egyénre szabottan, a gyermek jóllétét, igényeit biztosítani, fokozott figyelmet, speciális gondoskodást és védelmet nyújtani abban a helyzetben, amely eleve sok frusztrációt, egyenlőtlen hatalmi viszonyokat, kirekesztést, sebezhetőséget hordoz egy egészségesen működő, kiegyensúlyozott családi élethez képest. Ehhez járulhat hozzá további nehézségként (és egyben kockázati tényezőként) a segítő személyzet – jószándékának megléte esetén is – a fenti körülményekből fakadó nehéz helyzetek, problémák kezelésére való képtelensége, megfelelő alap- vagy továbbképzésük hiánya, túlterheltsége, a szakemberek egymás közti egyeztetésének hiánya következtében. Minél zártabb egy intézmény, annál rosszabbak a kilátások a gyermekek számára, hogy a falak mögött elkövetett és szemtanúként vagy áldozatként elszenvedett erőszak nyilvánosságra kerüljön, ismertté és vizsgálat tárgyává váljon, amely nemcsak a rövid távú segítség nyújtását, a kártérítés lehetőségét zárja ki, hanem hosszú távon tartja fenn az ellenőrizhetetlen, felelősségre vonás nélkül maradó, legitim bántalmazás szabadságát.

Magyarországon semmilyen adat nem áll rendelkezésre arról, hogy az intézményekben élő gyerekek között és sérelmükre milyen gyakorisággal, súlyossággal, jelleggel fordulnak elő bántalmazás bármely formában, ki az elkövető, holott a gyermekek egymás közötti és a gondozók részéről elkövetett erőszakos cselekmények is fontos jelzései lehetnek az intézményi problémáknak; és annak megismerését követően, ha nem is teljességgel megszüntetni, de annak mértékét és elfogadottságát csökkenteni lehetne.

A gyermekek bántalmazása, különösen a sérelmükre elkövetett szexuális erőszak rendkívül nehezen tetten érhető jelenség, a vizsgált gyermekotthonok nem rendelkeznek egységes szakmai protokollal a bántalmazás felismerésére, sem módszertani útmutatóval a probléma kezelésére. A biztos vizsgálata arra is rámutatott, hogy a gyermekvédelmi jelzőrendszer a bántalmazás jóval kevesebb esetét mutatja ki, mint a társadalomtudományi kutatások. A szakellátásban nevelkedő gyermekek sérelmére elkövetett bántalmazásokról pedig nincsenek is adatok, holott a nemzetközi felmérések a magas latencia mellett olyan esetszámokról számolnak be, amelyekből arra lehet következtetni, hogy hazánkban sem lehet jobb a helyzet.

A vizsgálat során feltűnő jelenségként volt észlelhető, hogy milyen kevés esetszámról számolnak be a megkeresett szervek és milyen kevés gyermek kér segítséget. Ez utóbbit több ok magyarázza: túlságosan fiatalok a problémájuk jelzéséhez, jogaik érvényesítéséhez, továbbá a gyermekvédelmi jelzőrendszer szervei nem eléggé érzékenyek ezekre a panaszokra. A jelentés azt is megfogalmazza, hogy a gyermekek panasztételi joga ugyan formálisan biztosított, de a gyermekvédelmi jelzőrendszer megfelelő működése az ott dolgozók személyes elkötelezettségén múlik. Előfordul, hogy a gyermekvédelmi jelzőrendszer tagjai sokszor azért nem teljesítik kötelezettségüket, mert félnek, hogy a jelzéssel érintett személyek ezt megtorolják rajtuk.

Az ombudsman kiemelten fontosnak tartaná, ha a képzéseken, továbbképzéseken megismertetnék a szakellátásban dolgozókat a gyermekbántalmazással szemben kidolgozott legújabb módszertani útmutatókkal, a kutatások friss eredményeivel. Javasolta, hogy a nemzeti erőforrás miniszter fordítson kiemelt figyelmet a gyermekek jogtudatosítására és annak ismertetésére, hogy gyermekbántalmazás, szexuális abúzus, vagy elhanyagolás esetén a gyermek mely szervekhez fordulhat segítségért. Az ombudsman felhívta Budapest Főváros Önkormányzata Módszertani Gyermekvédelmi Szakszolgálatának vezetőjét, hogy dolgozzon ki egységes szakmai standardokat a gyermekek elleni bántalmazás, kiemelt figyelemmel a szexuális bántalmazás felismerésére, kezelésére, utánkövetésére, és ezeket módszertani javaslatok formájában jutassa el hatáskörébe tartozó intézményekhez.

AJBH Projektfüzetek

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 


Utolsó kép


Hirdetés



Archívum

Naptár
<< Június / 2017 >>


Statisztika

Most: 13
Összes: 1805294
30 nap: 21219
24 óra: 806