Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kényszerű félárvaság, avagy: Veszett fejsze nyele ...

szaj-zipzarral.jpgMég egyszer a kapcsolattartásról:

Bár sűrűn hallani elmérgesedett kapcsolattartási ügyekről a sajtóban-televízióban, sokan mégis azt hiszik, csupa elszigetelt esetről van szó.

Pedig fenét.

Feltételezésem szerint ma Magyarországon százezernél is több apa/anya képtelen élni sajna, csak papíron létező kapcsolattartási jogával, és emiatt legalább százötvenezer (ha ugyan nem kétszázezer) kiskorúnak kell kényszerű félárvaságban, apa/anya nélkül felcseperedni. Hogy ez a becsült számadat megfelel-e a valóságnak, azt csak az Egészségügyi, Szociális és Családügyi Minisztérium gyermekvédelmi osztályának munkatársai tudnák megmondani, de nekik jó okuk van rá, hogy a közvélemény elől gondosan eltitkolják az idevágó statisztikai adatokat.

Ezt a százezer különélő szülőt (nagyobbrészt apát) ne úgy képzelje senki, hogy, beletörődve a megmásíthatatlanba, mindegyik nyugodtan ül a fenekén a tévé előtt. Az ilyen szülő nem adja fel soha. Amíg bírja cérnával, erővel, energiával, szaladgál ügyvédhez és pszichológushoz, bíróságra és gyámhivatalba, s közben szakmányban gyártja a beadványokat a jegyzőnek, a Fővárosi Gyámhivatalnak, a Legfelsőbb Ügyészségnek, az alkotmányos jogok biztosának vagy a szakminisztériumoknak, a Jóistenről és egyéb szentekről nem is beszélve.

Az ilyen szülő üvöltözik magából kikelve a hivatalokban, rohan hivatalos leveleivel munka után a postára, cigarettázik idegesen a bírósági tárgyalótermek előtti padokon, hogy azután, szabad óráiban, ott ólálkodjon az óvoda vagy iskola körül, hétvégén pedig sóvárogva lesse egy gyerekszoba lefüggönyözött ablakait.

Csoda-e, ha közben kopik, fárad, ha felmegy a vérnyomása, tönkre megy a szíve, szétesik a személyisége? Soha senki sem nézett utána, hogy az efféle reménytelen hercehurca hány évvel rövidíti meg a gyermekétől erőszakkal elszakított szülő életét. Soha senki nem vizsgálta, hogy a kényszerű félárvaság milyen kitörölhetetlen nyomokat hagy egy gyerek lelkében.

Soha senki nem mérte fel, hogy a kapcsolattartás hazai gyakorlatának mennyi tönkre tett emberélet és főleg mennyi korai halál a következménye! Bár ki tudja, lehet, hogy ez nem is érdekel senkit. Amint hogy az sem, hogy a rendőrségi hírekben szereplő gyilkosságok, öngyilkosságok és véres családi drámák közül hánynak, de hánynak lehetett kapcsolattartási ügy a hátterében.

Pedig törvény van, és nem is a legrosszabb, bár kétségkívül lehetne jobb is. Akkor miért ez a rengeteg kudarc? Miért van az, hogy minálunk csak sztárügyvéd vállal (és ő is csak hat-hétjegyű honoráriumért) kapcsolattartási ügyeket? Hogy kazalszám porosodnak a kapcsolattartási ügyek aktái a gyámhivatalokban? Hogy az a szülő, akinek egy csöpp esze van, inkább lemond a gyermekéről, semhogy az ilyen idegőrlő és eleve reménytelen szélmalomharc terhét magára vegye?

Hogy még Legfelsőbb Ügyészség tévében nyilatkozó ügyészasszonya is csak annyit tud mondani, kezét széttárva, hogy bizony az ilyen ügyekre nálunk nincs megoldás? Hogyan lehetséges, hogy míg mindenki tisztában van vele, hogy a kapcsolattartás hazai szabályozása működésképtelen, hosszú évtizedek óta nem történik semmi, de semmi?

Ami annyit jelent, hogy mind a törvényi szabályozásnak, mind a hazai joggyakorlatnak a "jó anya rossz apa" megkérdőjelezhetetlen dogmája az alapja. Ez a prekoncepció, illetve szemlélet ott tükröződik a törvényi szabályozásban, amelynek lényeges rendszeralkotó eleme a szülők közti egyenlőtlenség és az apa/anya korlátozott (ha ugyan nem teljes) jogfosztása, és ott tükröződik ez a prekoncepció mind a bírói, mind a gyámhivatali gyakorlatban.

Gyakoriak az elfogult, vagyis az apa/anya legelemibb kapcsolattartási jogát is semmibe vevő bírói ítéletek, mindennapos a Legfelsőbb Ügyészség elnéző közönye és mindennapos a szélsőségesen elfogult gyámhivatali ügyintézés. Jó példája ennek a jogegyenlőséget megcsúfoló elfogultságnak, hogy míg az apának minden állítását tanúkkal kell igazolnia, a hazai hivatalok az anyának puszta szóra is mindent elhisznek.

Hogy ennek az anyapárti-apaellenes (vagy fordítva) konszenzusnak mi lehet a háttere, nem könnyű megmondani. Szerepet játszhat benne a hazai törvényességnek az a jellegzetes törekvése, hogy sok konfliktust úgy próbál megoldani, hogy míg az egyik felet minden joggal felruházza, a másikat (ha papíron nem is, de a joggyakorlatban mindenképp) minden jogától megfosztja, szerepet játszhat benne az igazságszolgáltatás és a hivatali ügyintézés teljes elnőiesedése, a hazai jogfelfogás szégyellni való archaizmusa, a hazai jogszolgáltatás felelőtlen felületessége, a szülői jogegyenlőség vérlázító hiánya, a gyerekhez való jog alkotmányos tisztázatlansága, a jogalkotók és jogalkalmazók közömbössége és érzéketlensége stb.

És szerepet játszik ebben olyasmi is, amit csak nagyon halkan mer kimondani az ember. Hogy ennek a helyzetnek a megváltoztatása nagyon sok érdeket sértene. Hogy a méltányosabb törvényi szabályozás nagyon sok embernek lépne a lábára.

Hogy a bírókkal suba alatt jó kapcsolatokat ápoló sztárügyvédektől egészen a jól kereső szakpszichológusokig nagyon sok embernek megélhetés a kapcsolattartás hazai gyakorlata, amely, kell-e mondani, valóságos melegágya a korrupciónak és megvesztegetésnek. Bizony, egy áttekinthetőbb jogi szabályozás nagyon sok embert ütne el a zsebből zsebbe vándorló rendszeres pluszjövedelemtől!

Hogy ilyen konszenzus nincs is? Hogy ez csak a kapcsolattartási jogukért harcoló szülők üldöztetéses téveszméje? De ha nincs ilyen, hogyan lehetséges, hogy bár szavakban mindenki szidja az 1952-es családjogi törvényt, soha senki nem kezdeményezte a megreformálását? Hogyan lehetséges, hogy az utóbbi másfél évtizedben egyetlen parlamenti interpelláció sem hangzott el ebben az ügyben?

Hogy nincs Magyarországon olyan felettes hatóság, amely szigorúan körmére nézne a kapcsolattartási ügyeket szabotáló gyámhivataloknak? Hogy még azok a hatóságok is, amelyeknek pedig a törvény betartatása volna a feladatuk, nemhogy tétlenül nézik a gyámhivatalok sorozatos törvénysértéseit, de még falaznak is nekik?

Hogy a kapcsolattartási panaszával a Legfelsőbb Ügyészséghez forduló apa nemhogy nem remélhet jogorvoslatot, de még örülhet, ha nem tesznek be neki?

Mindebből csakis azt a tapasztalatot lehet leszűrni, hogy a kapcsolattartást szabályozó törvényeket semmilyen szinten nem veszik komolyan, vagyis nemcsak fütyülnek rájuk az alsóbb szinteken, de a felügyeleti hatóságok sem tartatják be őket. Ha ugyan az alsóbb szinteken eljáró hatóságok egyáltalán tisztában vannak a kapcsolattartás bonyolultan szerteágazó törvényi hátterével.

Mert a kapcsolattartási ügyben kilincselő szülő nemcsak elfogultságot, de hozzá nem értést és tudatlanságot, mi több, nyílt rosszindulatot is tapasztal a kerületi gyámhivatalokban.

Ezekben a hivatalokban kevés a jogvégzett alkalmazott, és aki ismeri is a jogot, az is inkább az apa átejtésére és leszerelésére, semmint az ügy megoldására használja az idevágó jogszabályokat. Az embernek sokszor olyan érzése támad, mintha nem is az ügy megoldása volna a gyámhivatal valóságos feladata, hanem az, hogy rosszhiszeműségükkel, állandó időhúzásukkal és a gyermek érdekeit semmibe vevő szívtelen ügyintézésükkel végképp elriasszák az apát, és hogy értésére adják, semmi reménye jogorvoslatra, és az egyetlen, amit tehet, hogy némán eltűnik a balfenéken.

A szülő ilyenkor hiába ostromolja panaszaival a felettes szerveket: ezek, ha szökőévenként elrendelnek is egy-egy vizsgálatot többnyire tétlenül nézik a hivatali időhúzást és a törvénysértéseket. De ha elrendelik is a vizsgálatot, győzze kivárni az ember. Magyarországon egyébként is csak az ügyfélnél ketyeg az óra, az örökkévalóságnak dolgozó magasságos hivatalnak egészen más az időszámítása.

Jó volna például tudni, hogy vajon a Legfelsőbb Ügyészség saját hatáskörében elrendelte-e a törvényes vizsgálatot, amikor tudomására jutott, hogy június elején tízegynéhány apa, szerény kis tüntetés keretében, petíciót adott be a Fővárosi Gyámhivatal vezetőjéhez, tiltakozásul az ott folyó folyamatos jogsértés ellen? A magam részéről biztos vagyok benne, hogy nem.

A felettes szervek elnéző cinkossága mellett az is rontja a gyámhivatali munka hatékonyságát, hogy a gyámhivatalokban szinte már nem is dolgozik férfi, és gyakran előfordul, hogy jogban nem különösebben jártas női ügyintézőnek ugyancsak van kapcsolattartási problémája. Márpedig hogyan is várható kapcsolattartási ügyben tárgyilagosság, megértés és törvénytisztelet olyan női ügyintézőtől, aki akárcsak a panaszos volt házastársa szintén megtagadja gyerekeit elvált férjétől?

Ez eddig már a kilencedik vagy tizedik sajtócikk, amit a témában írtam.

És ha Csehák Judit postán küldött levelét kiveszem, hivatalos helyről egyetlen nyomorúságos választ sem kaptam ezekre a figyelemfelkeltő cikkekre. Amiből arra következtetek, hogy csaknem százezer szülő és kábé százötvenezer gyerek sorsa, vagyis a kapcsolattartás hazai szabályozásának évtizedek óta tragikusan elfuserált ügye senkit nem érdekel ebben az országban.

Ezen nem csodálkozom.

Magyarországon nincs az emberekben semmi szolidaritás, méltányosságérzés, jogérzékenység.

Jules Ferry (1832–1893), a francia III: Köztársaság egyik alapító atyja egy alkalommal ezt mondta: "Ha csak egyetlen embert üldöznek vallási hovatartozása miatt, akkor Franciaországban nincs szabad vallásgyakorlás!"

Vajon mond-e még valaha is magyar politikus ilyen mondatot:

"Ha csak egyetlen szülő van, aki nem tud élni kapcsolattartási jogával, akkor Magyarországon nincs szülői jogbiztonság"?

Ádám Péter

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 


Utolsó kép


Hirdetés



Archívum

Naptár
<< Július / 2017 >>


Statisztika

Most: 14
Összes: 1805294
30 nap: 21223
24 óra: 806