Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A kapcsolattartást akadályozók többsége Borderline személyiségzavarban szenved

mothers_love2---kulturpart.jpgMa Magyarországon és sajnos sok helyen a világban az apák gyermekükkel kapcsolatos jogai erőteljesen korlátozottak. Több jogszabály rendelkezik a diszkrimináció tilalmáról (pl. az Alkotmány, vagy az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény), azonban önmagában az, hogy mindez le van írva, nem elegendő ahhoz, hogy szemléletváltozás is bekövetkezzen.

A hivatali apparátus többnyire nőkből áll, és ilyen helyzetben igen nehéz elfogadtatni, hogy a férfiak legalább olyan jó szülők, mint a nők. Sőt, sokszor sokkal jobbak.

Ki ne látott volna már nőt az utcán, ahogy rángatta a gyerekét, üvöltözött vele, pszichikailag terrorizálta, szeretetmegvonással fenyegette: „nem szeretlek”, sőt, akár bántalmazta is. Ilyet férfi részéről igen ritkán tapasztalunk, én magam még egyszer sem láttam, míg nőt nagyon sokszor.

Ma már, amikor a nők is dolgoznak, és a férfiaknál is előfordul, hogy Gyes-re mennek, a férfiak sokkal erősebben kötődnek a gyermekükhöz, képesek őket gondozni, sokszor sokkal jobban, mint a nők. Amikor pedig a férfi gondozza a gyermeket, és a nő egyszer csak úgy dönt, hogy költözik, a férfit hónapokra teljes mértékben elzárja a gyermekétől. Ennek egy kicsit persze a jogalkotók is az okai, hiszen a gyermekek jogellenes elvitelére nemzetközi viszonylatban van szabály (a hágai egyezmény), azonban hazai viszonylatban nincs.

A gyermek bejelentő lapján egyetlen aláírási hely van, holott közös szülői felügyelet esetén mindkét szülőnek alá kellene írnia, de ennek hiányában is a szülő oda viszi a gyerekét, ahova akarja, mert nincs olyan szabály, miszerint az utolsó szokásos tartózkodási helyét kellene figyelembe venni, és onnan csak a másik szülő hozzájárulásával lehetne elvinni. Illetve ugyan van erre szabály, mert a Csjt. 72/B pontja kimondja, hogy a különélő szülők esetében, még akkor is, ha a szülői felügyeletet az egyik szülő gyakorolja, közösen gyakorolt felügyelet körébe tartozik a gyermek tartózkodási helyének a megválasztása.

Azonban ezt a szabályt senki sem veszi komolyan, amikor az apa bemegy a rendőrségre, hogy eltűnt a gyermeke, a rendőrség egyszerűen azt mondja, menjen a bíróságra. És ha fel is kutatják az anyát, de az azt mondja, hogy nem járul hozzá, hogy kiadják a tartózkodási helyét, akkor nem adják ki (ami teljes mértékben jogszabálysértő, hiszen az apának joga van tudni, hogy a gyermeke hol tartózkodik, mivel ilyen esetekben ráadásul ő is törvényes képviselője a gyermeknek).

Az utóbbi időben lassan változnak ugyan a dolgok, egyre több esetben helyeznek el férfiaknál gyermekeket, azonban sajnos több olyan döntés is született, amikor

- ugyan elhelyezték a férfinél a gyermeket, azonban a nő részére mindennapos kapcsolattartási jogot állapítottak meg (férfi részére ilyen kapcsolattartási döntés még soha Magyarországon nem született), amelynek kezdő időpontját nem határozták meg, és este 7-ig volt jogosult az anya kapcsolatot tartani a gyermekével, meg hétvégén is,

- vagy elhelyezték a férfinél, majd „nem tudták végrehajtani”, mert az anya nem adta ki a gyermeket, ezek után elhelyezték inkább az anyánál. Ez utóbbi ügyben már indult strasbourgi eljárás is amely a http://irm.gov.hu/ weboldalon olvasható, és jelenleg is folyamatban van egy (Csutak v. Magyarország).

K. Csaba nyilvánvalóan követett el hibákat, de akkora hibát semmiképp sem, aminek következtében idáig kellett volna fajulnia a volt feleségével ill. gyermekével való kapcsolatának.

A gyermekkel való kapcsolattartás minden esetben legfőképpen a gyermeket gondozó szülő felelőssége. Ő az, aki képes a gyermeket befolyásolni, manipulálni, és ezt sokszor meg is teszi, aminek következtében a gyerek „nem akar” a különélő szülővel kapcsolatot tartani.

A tapasztalatom az, hogy ilyenkor a különélő szülő, amennyiben férfi, hiába fordul a hatóságokhoz segítségért, azok többnyire azt próbálják megállapítani, hogy valamilyen oknál fogva ő nem alkalmas arra, hogy kapcsolatot tarthasson a gyermekével. A döntési helyzetben lévő személyek – akik többnyire nők – valamilyen oknál fogva sehogysem akarják észrevenni, hogy a probléma már évek óta fennáll, hogy az apa már évek óta nem kapja meg a gyermekét kapcsolattartásra.

A jogszabályok (149/1997. (IX. 10.) Kormányrendelet (Gyer.) 33. § és KET 140-141. §) ugyan egyértelműek, egyértelműen állapítják meg a végrehajtási eljárás menetét: figyelmeztetés, pénzbírság, sőt, most már bűntető eljárás is, azonban a gyámhivatalok sokszor nem hajlandóak végrehajtani a jogerős bírósági döntést azzal az indokkal, hogy a határozat „hiányos”, például nincs benne, hogy mikor kell pótolni az elmaradt kapcsolattartást. Amennyiben azonban benne van, akkor viszont azért nem hajtják végre, mert mire egyáltalán kézbe veszik az iratot, a pótlásra megállapított határidő már eltelt (ez ugyanis általában a következő hétvége szokott lenni folyamatos kapcsolattartás esetén). Ezek után a gyámhivatal általában kiszab egy egyszeri bírságot, ezzel véleménye szerint jól végezte a dolgát és az ügyet befejezettnek tekinti, annak ellenére, hogy a végrehajtási szabályok szerint mindaddig kell végrehajtási eljárási cselekményeket végezni, amíg a cselekményt nem pótolja a kötelezett.

Ez azt jelenti, ha pl. valaki örököl egy kínai vázát és a birtokosa nem adja ki, nem elegendő, ha egyszer kiszabnak egy százezer forintos bírságot. Addig kell bírságolni, amíg a vázát a birtokos ki nem adja. A gyermek ugyan nem váza, azonban a gyermek kiadására külön jogszabályokat nem állapítottak meg, a jogalkotó ugyanazokat a jogszabályokat rendeli alkalmazni, mint a tárgyak kiadásánál.

A gyámhivataloknak azon álláspontja pedig eleve helytelen, amely arra hivatkozik, hogy ha nincs benne a pótlás a bírósági határozatban, akkor nem kell pótolni, ugyanis a pótlási kötelezettséget a jogszabály külön tárgyalja (korábban a Gyer. 30. § (2) bekezdésében, most a (7) bekezdésben, és nem írt elő a jogszabály külön kötelezettséget, hogy csak akkor kell pótolni, ha ez a határozatban szerepel. Ha logikusan nézzük, nem is írhatott, hiszen ha beírja, hogy a következő héten, és akkor sem pótolja a kötelezett, akkor mégsem írhatja le a bíróság azt, hogy ha akkor sem, akkor ekkor, ha akkor sem, akkor…. stb.

Nyilvánvaló a döntéshozói szándék, miszerint tényleges kapcsolattartásnak kell létrejönnie, és nem elméletinek, és azt is kimondja, hogy a gyámhivatal feladata lenne a végrehajtás (Csjt. 92. § (6) bekezdés).

Sajnálatos tapasztalat az, hogy amikor a gyámhivatalnál jelenti az apa azt, hogy a gyermeket nem kapja meg kapcsolattartásra (sőt rendőrségen is volt már hasonló tapasztalatom), kimennek, környezettanulmányt készítenek, meghallgatják esetleg az anyát, kirendelnek egy szakértőt, aki megvizsgálja a gyereket, majd megállapítják, hogy nem veszélyezteti az anya a gyereket, hiszen el van látva, van ruhája, ennivalója, jár iskolába – amit senki sem vitatott.

A jogalkotó már korábban (1997-ben) kimondta, hogy veszélyezteti a gyermeket az, ha a gondozó szülő akadályozza a kapcsolattartást. Ehhez képest 2005. szeptember 1-ig tudomásom szerint egyetlen bűntető eljárás sem indult nő ellen azért, mert veszélyeztette a gyermekét azzal, hogy nem adta át kapcsolattartásra a gyermeket.

„Bekerült ugyan a családjogi törvény szövegébe az, hogy „alkalmatlan a gyermek nevelésére az a szülő, aki indokolatlanul akadályozza a gyermek és a másik szülő közti kapcsolattartást vagy a gyermeket megalapozatlanul a másik szülő ellen hangolja vagy neveli” stb., azonban ezt senki sem veszi komolyan. Legkevésbé a jogalkalmazók! Hiszen nem érdekük a változtatás, mert egész sereg ember – gyámhatósági hivatalnok, pszichológus, ügyvéd, bíró stb., egy egész „iparág” – abból él, hogy a válás, a gyermekelhelyezés eleve konfrontatív /peres/ keretek között zajlik, így csak nyerteseket ismer az egyik oldalon és csak veszteseket a másikon.”

Meglepő, hogy 2005. szeptember 1. után több feljelentés is történt, azonban egy részüknél elutasította a nyomozó hatóság a feljelentést azzal, hogy a bírság kiszabására még szeptember 1. előtt került sor, holott a jogszabály nem mondta ki, hogy csak a szeptember 01. utáni bírságok esetén követi el valaki a bűncselekményt. Ezek ellen a határozatok ellen természetesen a jogosultak panasszal éltek, de véleményem szerint nem az a megoldás, hogy az anyát ilyen esetekben börtönbe dugják, hanem az, ha a gyermek elhelyezését a bíróságok azonnal megváltoztatják, ha a kapcsolattartás akadályozása bizonyítottá válik.

Az ilyen döntéseknek sokkal inkább visszatartó ereje lenne, mint a büntetőeljárások garmadájának. Ráadásul ezek közvádas ügyek, tehát arra sincs lehetőség, hogy amennyiben az anya végre belátja, hogy mégiscsak jobb, ha biztosítja a kapcsolattartást, nincs lehetőség az eljárás megszűntetésére, hiszen a bűncselekményt az anya már elkövette. Igaz, van lehetőség arra, hogy próbára bocsássák, azonban ez kétélű fegyver, hiszen előfordulhat, hogy épp ennek hatására gondolja úgy az anya, hogy bármit megtehet a gyermekével minden következmény nélkül.

A kapcsolattartás akadályozásának ugyanis általában az az oka, hogy a nő úgy gondolja, hogy a gyermekének az apja a férji státusra alkalmatlan, tehát az apai státusra is az, mondjuk csak azért, mert neki más elképzelései vannak a gyereknevelésről, mint gyermeke apjának. Pl. az apa vinné a gyereket sziklamászásra, kajakozásra, amit a nő veszélyesnek tart, de általában csak egyszerűen nem ért egyet az apa elveivel, nevelési módszereivel.

Ha újabb férfi is színre kerül, a nő benne látja az ideális férjet és persze megpróbálja „apává” tenni a férfit, rábeszélni pl. hogy fogadja örökbe a gyermekét. Fel sem merül benne, hogy a gyermekével rosszat tesz, azonban a gyermeknek mindenképpen az apja marad a volt férj, egy apát nem lehet lecserélni, már csak azért sem, mert a vér szerinti apát nem lehet pótolni.

Persze a gyermeket meg lehet próbálni ellene fordítani, amihez a nők igen jó érzékkel rendelkeznek. Évszázadok alatt megtanulták, hogy a szájuk a legnagyobb fegyverük, megtanulták manipulálni a férjüket és a gyereküket is. Ezzel a férfiak nem nagyon tudják felvenni a versenyt.

Amikor például az anya legjobb barátnőjének a gyermeke – aki a gyermekének a legjobb barátja – mindig akkor jön látogatóba, amikor kapcsolattartás lenne, anyuka sajnálkozva jegyzi meg, hogy: „sajnos nem tudtok játszani, mert apával kell menned kapcsolattartásra”. Vagy a gyermeknek a kedvenc ételét mindig akkor készíti, amikor kapcsolattartás lenne, természetesen véletlenül épp nem készül el időben.

A trükk a püspöknek írt levélből is visszaköszön: „Amikor elérkezett az a havi egy várva-várt hétvége, amikor elhozhattam gyermekem, B. K. ellenprogramokat szervezett. Gyerekeket csődített a lakására, diavetítéseket, kollektív játékokat szervezett, csakhogy gyermekünknek minél fájdalmasabb legyen az elválás. Az utcán nagy búcsúzkodási ceremóniákat rendezett, majd amikor a gyermek mindezek ellenére mégiscsak hajlandó volt eljönni – mint gyermekünk mondta volt – az „igazi apukájához”, akkor B. K. felszólította a gyerekhadat, hogy csúfolják ki É.-t, amiért az apját választotta társai helyett.”

A hatás pedig nem marad el: „Ő, aki addig élénk, érdeklődő, jó humorú, barátkozó gyermek volt, egyre inkább visszahúzódó, szótlan, zárkózott lett. Egyre kevesebbet kérdezett és egyre kevesebbet közölt. Amikor azt hitte nem látják, mutató- és középső ujját V-alakban tartva a szemét próbálta kinyomni Editkének, az általunk nevelt árva kislánynak. Máskor cipője sarkával a fejét rugdosta nevelt gyermekünknek. Amikor rákérdeztem, hogy miért teszi mindezt, azt válaszolta: azért, mert a Mamika megmondta neki, hogy én nem őt, hanem Editkét szeretem. B. K., a minta-pedagógus tehát érzelmileg gátlástalanul és kíméletlenül zsarolta, kínozta az akkor már hetedik életévében járó ártatlan gyermekünket.”

Az eredmény garantált: „Gyermekem, az anyja és anyai családja általi tudatos és kíméletlen kínzás, zsarolás, lelki terrorizálás, butítás, agymosás következtében szép lassan elmaradozott és elpártolt tőlem.” „Az együttműködési készség teljes hiánya és a szinte totális hírzárlat miatt nem tudom, hogy lányom egyáltalán él-e, ha él, hol van és miből él, hogy megy a sora.”

Ennél komolyabbak azok az ügyek, amikor a gyermek valahogy mindig akkor lesz beteg, amikor kapcsolattartás lenne. Az orvosi igazolás is meg van, többnyire megfázásról, lázról, hasmenésről, hányásról, ami persze nem ellenőrizhető az orvos által. Ha a szülő beviszi a gyermekét, hogy előző éjszaka lázas volt, meg van fázva, az orvos igazolja, hogy beteg volt, legfeljebb elküldi a gyermeket kivizsgálásra. Sokat segíthet, ha ilyenkor a gyámhivatal behívja az orvost (köteles a tényállást tisztázni), és meghallgatja, hogy ő maga tapasztalta-e a hányást, lázat, hasmenést, készíttetett-e laborvizsgálatot, széklettenyészetet, megfázásnál úgyszintén laborvizsgálatot, illetve tüdőröntgent. Illetve az is sokat segítene, ha a gyámhivatalok vizsgálnák, hogy hogyan lehetséges az, hogy a gyermek mindig pont a kapcsolattartásnál beteg.

Van olyan ügyem, ahol pl. a gyermek eddig minden páros ünnep apai kapcsolattartási napján beteg lett, a gyermek már 8 éves, de még egyetlen szentestét sem tölthetett az apjával, és ezt a hatóságok, bíróságok teljesen normálisnak tartják.

Mi ez, ha nem diszkrimináció? Ha a hatóságok megvizsgálnák azokat az ügyeket, amelyek évek óta problémásak, mégpedig úgy, hogy a nemeket felcserélnék benne, megdöbbentő döntések születnének. Amennyiben diszkriminációmentes szabályozás születne, és kizárólag a gyermekek érdekeit vennék a döntéshozók figyelembe, a kapcsolattartások szabályozása úgy történne, hogy egyik évben a szünidő első fele, másik évben a második fele lenne a különélő szülőé, ezen felül minden második hétvége, és hét közben pár nap, továbbá minden második évben a gyermek születés- és névnapja, és minden évben a különélő szülő születés- és névnapja.

Azonban az ilyen szabályozások még igen ritkák.

Sokszor a szakértői vélemények – amit szintén többnyire nők készítenek – az anya által elmondottak tükörképei, a szakértő valamilyen oknál fogva pont olyan javaslatot tesz a kapcsolattartásra, amilyen kapcsolattartást az anya „enged”. „Ez a konzervatív beállítottságú, szigorú tekintetű pszichológusnő valószínűleg lelki rokonságban lehetett B. K.-val vagy munkált benne a női szolidaritás, mert hajlott arra, hogy hitelt adjon B. K. kóros hazudozásainak és téveszméinek.”

Volt olyan szakértői vizsgálat, ahol a nő hazugságával kezdődött, és azzal végződött az exploráció, és az egészet végighazudozta, ennek ellenére azt fogadta el a szakértő hitelesnek, majd a tesztmutatókat a pszichiáter megsemmisítette, az azon alapuló pszichológusi vizsgálat eredményét pedig a pszichológus nem volt hajlandó kiadni, annak ellenére, hogy a 20. számú módszertani útmutató ezt előírja. A nő a szakvélemény szerint teljesen egészséges, a férfinek vegyes típusú személyiségzavara van, annak ellenére, hogy bizonyítottan a nő hazugságain alapult a szakvélemény, amelyben a nő kijelentette, hogy nem kívánja a gyermekét elzárni az apától – miközben a bíróságon a szülői felügyeleti jogának a megszűntetése iránt indított eljárást – továbbá ő havi két órai felügyelet melletti kapcsolattartást „engedélyez” az apának.

Ez is visszacseng K. Csaba püspöknek írt panaszleveléből: „balszerencsémre – egy olyan autoriter személyiségű pszichológusnővel hozott össze a sors, aki doktori disszertációját a disfunkcionális családok szanálásáról és a felesleges apák likvidálásáról írta /Ez a frigid/?/, militans-feminista, magát hangsúlyozottan komolyan vevő „Főnéni” rövid félórás interjú után megfellebezhetetlenül megállapította rólam, hogy kóros személyiségű egyén vagyok, mert centrális problémám a gyermekem. „Kóklernek” minősítette azt a pszichológust /F. J.-t/, aki részemre maximális láthatást javasolt. „Biológiai apának” nevezett, aki nem alkalmas gyermekének helyes szocializálására, sőt, egyenesen az ártalmára van, és aki csak veszélyezteti az újraszerveződő család egységét és épségét. Szakvéleményében javasolta a gyámhatóságnak, hogy először csak átmenetileg, majd később véglegesen is tiltsanak el gyermekem láthatásától.”

Mintha a gyermek a nő birtoka lenne, amiről ő mondja meg, mikor adja kölcsön, vagy adja-e egyáltalán.

Ebben az ügyben az anya magas beosztású osztályvezető volt. A püspöki levélben hasonlót találunk. „Az akkor kb. 5 éves gyermekkel egy ú.n. világjáték-tesztet végeztettek, mely az anyára nézve lesújtó vagy legalábbis aggasztó eredménnyel végződött. A gyermek magát földbe nyomott törpeként/!/ a „világ” közepére helyezte. Nagyanyját – egy fekete ruhás, termetes parasztasszony figurájában – közvetlen maga mellé rakta. Engem egy rendőr képében a házuk elé állított. Anyja helyét pedig a „világ végén”, azaz a játékasztal legszélén lévő óvodában jelölte meg. A pszichológusnő azon kérdésére, hogy „Hol üt ki a tűz?”, oda mutatott, ahol az anyja állt stb. Kértem, hogy a tapasztaltakat foglalják írásos szakvéleménybe. Erre azonban – különféle belső szabályzatokra hivatkozva – nem voltak kaphatók. Valószínűnek tartom: az írásos szakvélemény megtagadásának igazi oka az volt, hogy nem akarták a pedagógus végzettségű anyát blamálni és nem óhajtottak a közismerten anyapárti jogalkalmazókkal ujjat húzni.”

Merthogy a nők sokszor kisajátítják a gyermeket maguknak, úgy gondolják, kizárólag ők vannak döntési helyzetben a gyermekkel kapcsolatban, az van, amit ők akarnak. Sokszor fordul elő, hogy anya költözik (másik pasi miatt, vagy csak megunta a meglévőt) és viszi a gyereket is. A férj, mire hazamegy, üres lakást talál, ugyanakkor, ha ő ugyanezt megtenné, a nő fel lenne háborodva.

Ráadásul az is sokszor fordul elő, hogy „ahány pasi, annyi gyerek, és annyiféleképpen hívják őket”, hisz mindegyik mástól van. És persze ahány pasi, annyi kapcsolattartási ügy, mert mindegyiktől elzárja a nő a gyereket, és mindegyiknél talál valami indokot.

De a hatóságoknak még ez sem tűnik fel. Sőt… „Ezt követően a (…)-i gyámhatóság – megkerülve egyébként az illetékes F. J-t – a pesti pszichológus (…) szakvéleményére hivatkozva havi egy hétvégére csökkentette az apai láthatást és szabad kezet adott B. K.-nak ahhoz, hogy immár nyíltan „leszoktassa” gyermekemet rólam.”

Ez sajnos ma is jellemző, több esettel találkoztam, amikor több szakvélemény született, majd amint született egy olyan is, ahol a férfiról rosszat írtak, azonnal csökkentették a kapcsolattartási jogát. Persze már meg van az új jelölt, csak esetleg ő még nem tudja, ő még csak élettárs. Amikor pedig megtudja, már késő.

Ezzel is találkozunk a püspöki levélben: „A gyereknek egyik napról a másikra megtiltotta, hogy apának szólítson. Az új férjet kellett „apának” szólítania, míg engem „Csabának”. A gyermeket ismét nem volt hajlandó láthatásra átadni. Szóban és írásban kértem az új férjet, hogy mi férfiak beszéljük meg egymás közt a kialakult helyzetet. K. L: azonban mereven elzárkózott bárminemű megbeszéléstől. Ehelyett rám uszította apját, aki – egyszerű cigányember lévén – bemutatkozás helyett „legazemberezett” és felszólított, hogy a jövőben fizessem rendesen a gyerektartást, gondoskodjak a gyerek ruháztatásáról, a nagyobb ünnepek alkalmából küldjek ajándékot, de ezen túlmenően tűnjek el a gyermekem életéből.”

Visszatérve a szakértői véleményekre, sajnálatos módon a pszichológus és pszichiáter szakértők tudják azt, hogy a kapcsolattartást akadályozó nők többsége borderline személyiségzavarban szenved. Ez a személyiségzavar igen veszélyes, dühkitörésekben, kisajátítási indíttatásokban, birtoklási vágyban, labilis idegzetben nyilvánul meg, amelynek sokszor vannak másokat, vagy önmagukat, gyermeküket veszélyeztető vonulatai. Egyik pillanatban szeretnek, másikban gyűlölnek. Ezek azok a nők, akik gyermekükkel együtt lesznek öngyilkosok, és ezzel sokszor fenyegetőznek is, amit persze igen nehéz bizonyítani.

Mégis, a szakértők szinte soha nem vizsgálják ezeket a nőket borderline-re. Ugyanakkor a férfiról mindenfélét írnak feltételes módban megfogalmazva, miszerint valószínű, hogy önállóan nem alkalmas kapcsolattartásra, vagy valószínű, hogy a gyermekével agresszív, vagy a nővel volt az. Van olyan szakértő, aki például férfiról még az életben nem írt jót, sőt olyan is, aki a bíróságon kijelentette, hogy ő nem tudja elképzelni, hogy egy nő veszélyeztetheti a gyermekét, csak ha drogos, alkoholista vagy kurva. Ez a szakértő nyilvánvalóan nőről soha rosszat nem fog írni, a férfiakról azonban annál inkább, és ha belenéznénk a magánéletébe, megtalálnánk az okát is – férfigyűlölő valamilyen oknál fogva… Ezek után persze a szakértői vélemény alapjául szolgáló tesztmutatókat megsemmisítik, pedig az perbeli bizonyíték, tehát a szakértő, mint tanú, a perbeli bizonyítékot semmisíti meg.

Sajnos ezek a szakértők továbbra is „dolgoznak” és készítik a szakvéleményeket, amiket a bíróságok elfogadnak a tények ellenére. Például egyik ügyben a nőről kimondta, hogy csak segítséggel alkalmas gyereknevelésre, a férfiról azt, hogy valószínűleg alkalmatlan önálló kapcsolattartásra. Ehhez képest azonban a gyerekek a nő háztartásában folyamatosan sérülnek, betört ellátatlan fejseb, aminek következtében a kapcsolattartást az apa az ambulancián tölti, tüdőgyulladásos lázas állapot, amiről persze a nő nem szól a férfinek, így adja át a gyereket. Ennek ellenére a bíróság a nő állításait fogadja el, a szakértői vélemény alapján, annak ellenére, hogy több szakértői vélemény is van, amelyek szerint a férfi alkalmas a gyereknevelésre önállóan is. De természetesen a bíróság azt az egyet fogadja el, ami szerint nem, és mondanom sem kell, hogy a bírói tanács három női bíróból áll.

A püspöki levélben leírtak szintén jellemzőek a kapcsolattartási ügyekben, és sajnos szintén a borderline személyiségzavar tünetei: „Azóta gyakorlatilag nincs kapcsolatom gyermekemmel: leveleimre nem válaszol, ajándékomat visszaküldi, telefonban – családtagjai jelenlétében – kérdéseimre kitérő válaszokat ad és képtelen vádaskodásokkal illet.”

Rendszeresen előforduló jelenség az, hogy a nő a telefonos kapcsolattartást, ill. levelezést megtiltja, a leveleket, ajándékokat kidobja, a telefont lecsapja, illetve az is, hogy a férfit megpróbálja valamilyen bűncselekménybe „behúzni”, hogy ezután azzal az indokkal, hogy bűnöző, megakadályozhassa a kapcsolattartást. Ezekben az ügyekben sűrűn előforduló jelenség a becsületsértés, rágalmazás, könnyű és súlyos testi sértés, magánlaksértés, birtokháborítás, zsarolás, kiskorú elhelyezésének megváltoztatása, tartás elmulasztási perek, fajtalankodás, nemi erőszak, sőt olyannal is találkoztam, amikor a nő emberrablással, családi állás megváltoztatásával, okirathamisítással vádolta meg a férfit, meg azzal, hogy bérgyilkost akart ellene fogadni. Eleve az emberrablást és a családi állás megváltoztatását el sem tudja követni a saját gyermekével szemben, ha magához veszi.

A tartás elmulasztási pereket azért indítja, mert a férfit a nő igyekszik ellehetetleníteni, és amikor az elveszíti a munkáját, akkor nem végrehajtási eljárást indít, hanem tartás elmulasztása iránti pert. A kapcsolattartást folyamatosan megakadályozza, ezért a férfi életében nincs egy biztos pont, a munkáját nem tudja megfelelően végezni, nem tudja, mikor kapja meg a gyermeket, a nő sokszor véletlenszerűen adja oda, míg a gyereknek azt mondja, apád nem keresett. Előfordul, hogy felhívja az apát telefonon (legalább is a gyereknek ezt mondja), majd közli, hogy apa nem vette fel, vagy letette, miközben ő ténylegesen nem az apát, hanem más számot hívott, vagy ő volt az, aki a vonalat megszakította.

Szóval a trükkök tárháza kimeríthetetlen, a lényeg az, hogy a férfinek vagy elmenjen a kedve a kapcsolattartástól, vagy lecsukják. A végén persze mindkét félnek lesz egy pár priusza, a gyerek pedig idegroncs lesz, de ez a hatalmi harcban nem számít, a bosszú a fontos, akkor is, ha a gyerek belerokkan.

Nem véletlen, hogy ma annyi gondnokolt és alkoholista van Magyarországon. A gyermek ugyanis közben folyamatosan sérül, hiszen ő megpróbál megfelelni mindenkinek – apának, anyának, tágabb környezetnek, tehát apa és anyai nagyszülőknek, kik persze a gyereknek „jót akarnak” miközben érzelmileg zsarolják.

Persze a 14. életévét betöltött gyermek már korlátozottan cselekvőképes, tehát maga dönthet bizonyos kérdésekben. Sokszor önmaga jelenti ki ilyenkor, hogy nem kíván kapcsolatot tartani az apjával, azonban ez a kijelentés az évekig tartó manipuláció következménye.

Persze igen ritkán előfordul az is, hogy megalapozott a gyerek kérése, mert az apa brutális, alkoholista, nem törődik vele, vagy mondjuk állandóan mosdatlan, ezért a gyerek undorodik tőle. De ez azért igen ritkán fordul elő, a tapasztalataim szerint általában alaptalan a kijelentés, és kizárólag az anya hatásának köszönhető. Tizenhét évig dolgoztam gyámhatóságon, ezen idő alatt egyetlen olyan esettel sem találkoztam, amikor megalapozott lett volna a gyerek kijelentése. Illetve egyetlen eset volt, amikor indokoltnak láttam, azonban a gyermek akkor sem arra az okra hivatkozott, ami megalapozta volna, hogy ő nem akar kapcsolatot tartani, hanem arra, hogy az apja egyszer régen ittasan vezetett, amit a gyerek hallott valakitől.

Persze a gyerek meg van győződve arról, hogy ez az ő döntése, mint a viccben: „Két férfi beszélget. Mondja az egyik a másiknak: nálunk mindig az van, amit én akarok. Igaz, hogy előbb megkérdezem a feleségemet, hogy mit akarok.”

Hiszen mint tudjuk, a legjobb manipuláció az, amikor elérjük a férjünknél azt, hogy azt akarja, amit mi akarunk, de azt higgye, hogy ő akarta. A gyereknél sincs ez másképp.

A püspöki levélből az is kitűnik, hogy az anya magatartása nem egyedüli. Sajnos a család terhelt, már a nagyanya és valószínűleg az ő anyja is ilyen volt, és ezért lesz az ő gyermekük is ilyen. Ezeknél az eseteknél még fontosabb lenne a gyerek mielőbbi kiemelése a családból, hogy ne legyen a gyerek is áldozata a „családi vonásnak”.

Több olyan ügyem van, ahol az anya elzárja a gyermekét az apától, ugyanakkor neki sem volt kapcsolata korábban az apjával. Ezeknél sokszor tapasztalható, hogy az anyjához viszont olyan erős érzelmi szálak fűzik, hogy szinte életképtelen az anyja nélkül (ilyen egyébként férfiaknál is előfordul).

Az oka az anyai túlféltő magatartás, amely véleményem szerint rendkívül veszélyes a gyermekre nézve. A gyermeket a nő olyan mértékben köti magához (függetlenül attól, hogy fiú vagy lánygyerek), hogy az képtelen önállóan gondolkodni, élni, cselekedni. Mindenben kikéri anyja véleményét, mindenben az anya dönt, „nélkülözhetetlenné” teszi magát annak érdekében, hogy öreg korára ne maradjon egyedül. Ő dirigál, ő határozza meg, hogy gyermeke kivel létesítsen kapcsolatot. Amint neki nem felel meg a választott társ, mindent megtesz azért, hogy a kapcsolat tönkremenjen és igen hatékony ebben.

Két eredmény lehetséges: az egyik az, hogy a gyermek még idejében ellene fordul, a másik az, hogy életképtelenné válik.

Jellemző egyébként ezekben az esetekben az is, hogy az anyának a saját szüleivel is igen rossz a kapcsolata, majd amikor a férj „ellenséggé válik”, a család összefog, és együttes erővel távolítják el a családból, és zárják el a gyereket tőle. Majd amikor ez a folyamat befejeződött, folytatódik a macska-egér harc a szülő és lánya közt, aminek az eredménye általában az, hogy öreg korára a szülő mégiscsak egyedül marad, és saját lánya alig várja, hogy végre örököljön. A család idősebb tagjai ezt már érzékelik (nagyszülő), mint jelen ügyben is, ahol a nagymamát hermetikusan elzárták környezetétől, nehogy mesélhessen. Ezekben az ügyekben sokszor végzi a nagyszülő úgy, hogy vagy bezárják egy szobába és alig gondozzák, vagy láttam olyan esetet is, amikor az erkélyre, vagy mosókonyhába telepítették a feleslegessé vált családtagot, aki ott szép lassan meghalt. Olyan esetről is hallottam, amikor a még élő nagymama jelenlétében rendelték meg számára a temetést, és az anya alig várja, hogy a szülei után örökölhessen, amit több alkalommal hangoztatott is.

„A második átadásnál anyósom próbálkozott az elvitel meghiúsításával. A gyerek, aki jobban félt a nagyanyjától, mint az anyjától, ezúttal csak a ház kapujának küszöbéig, mert kijönni és ott tétovázott. Végül nagyanyja megunta a huzavonát és a gyerek hátára csapta a ház kapuját, minek következtében Évike hasra esve érkezett meg az utcára ott várakozó apja, azaz én elém.” Ez tipikus példája a kapcsolattartás akadályozásának, amikor a gyereket a családtagok olyan helyzetbe hozzák, hogy „ne akarjon” menni, mivel az igen sok kellemetlenséggel jár számára.

A helyzet megalázó, egyrészt a gyermek érzékeli, hogy haragszanak rá azért, mert elmegy kapcsolattartásra, másrészt apja előtt is megalázó, hisz elesett. Nem véletlen a gyerek reakciója: „Amikor nagy nehezen sikerült rávennem, hogy beszálljon és elindultunk Budapest felé, a vezetőülés mögött álló gyerek egyszer csak elkezdett üvölteni és hátulról rám támadt: csípett, karmolt, ujjaival szememet szúrta, öklével ütött, vágott, hajamat és a fülemet húzta, harapta.” És ez esetben ismét a borderline-nél vagyunk, aki az egyik pillanatban szeret, másikban gyűlöl, ön- és közveszélyes, labilis idegzetű.

Ez pedig a manipuláció egyik válfaja: „A lakásunkhoz érve, nem akart bejönni. Majd mikor hosszas unszolásra mégiscsak bejött, négykézlábra ereszkedett és végigmászott mindhárom szobán és az összes mellékhelységen. Betekintett az ágyak és az asztalok alá, belesett a szekrények mögé. Amikor megkérdeztük tőle, hogy mit keres, azt válaszolta: a gonosz embereket. Ugyanis Mamika és a Nagymami azt mondták, hogy ebben a lakásban gonosz emberek laknak…”

A gondozó szülő köteles lenne a gyermekét a kapcsolattartásra megfelelően felkészíteni. A megfelelőség pedig nem azt jelenti, hogy a gyerekben félelmet kell kelteni, hogy ne is akarjon menni.

Egy lány, aki már felnőtt, megírta a www.jogiforum.hu honlapon, hogy az ő anyja azt mesélte az elvált férje új feleségéről, hogy: „ha meglátod őt, menekülj, mert el akar rabolni.” Ezek után, amikor a gyerek meglátta a nevelőanyját, visítva menekült. „a gyerek rettegett az egyedülléttől /Otthon azt sulykolták belé, hogy én elhagytam őt is és az anyját is és meg akarom őket ölni /!/, a sötétségtől és az új, számára ismeretlen környezettől, ezért nem a saját ágyában aludt, hanem velem együtt az én szobámban, egy nagy, két személyes, kihúzható heverőn. Ezt anyja úgy értelmezte és úgy adta tovább, hogy én nemi életet élek a kislányommal...” Ez szintén tipikus, amikor pedofiliával, nemi erőszakkal, fajtalankodással vádolja meg a férjet.

„Többször is kijelentette és megemlítette, hogy odahaza nem lehet csak úgy odafeküdni az anyja mellé: azt külön ki kell érdemelni!? Vajon egészséges-e az anyai/szexuális ösztöne annak, aki csak feltételekkel engedi ágyába bújni a szeretetet, biztonságot kereső óvodáskorú gyermekét?” Ez a tipikus érzelmi zsarolás, amely szeretetmegvonással bünteti a gyermeket, ha az nem azt teszi, amit a nő elvár.

„B. K. úgy nevelte a gyereket, hogy saját apját /a gyerek nagyapját/ tette meg apafigurának. Őt papának kellett szólítania, engem viszont Csabának.” Ez szintén jellemző, volt rá eset, hogy maga a nagypapa is azt hangoztatta tanúk előtt, hogy a gyermeknek ő az apja. Itt ilyenkor felmerül az a kérdés, hogy amennyiben ezt egy felnőtt, 60 év körüli férfi állítja, miszerint ő az unokája apja, van-e valamilyen valóságalapja. Történt-e a gyermekével (leányával) valamilyen abuzus annak gyerekkorában, illetve felnőttkorban esetleg nincsenek-e vérfertőző kapcsolataik. Ha igen, ez – és ennek a mentalitásnak a normálisként történő beállítása – szintén rendkívül veszélyes a gyermekre.

„Amilyen mértékben nőtt a gyermek irántam érzett szeretete és ragaszkodása, olyan mértékben nőtt az anyának a gyermek iránti féltékenysége. Nemhogy örült volna annak, hogy a gyerek jól érzi magát nálunk Budapesten, hanem ellenkezőleg. Számtalan esetben felhívta a gyereket telefonon (…)-ról, amikor nálunk volt. Sírva közölte a gyerekkel, hogy mennyire fáj neki, amiért nincs vele. Mire a gyermek is sírni kezdett és követelte, hogy vigyük őt haza.”

Ez szintén jellemző a kapcsolattartási ügyekre. Volt eset, amikor rákérdeztem az anyára: az jobb lenne, ha a gyermekét az új feleség utálná? Megdöbbent a kérdésre. Erre nem gondolt. Meg arra sem, hogy az élet múlandó, ha vele valami történik, az apjához kerül a gyerek, tehát a gyereknek nem mindegy, hogy milyen a kapcsolata az apjával és annak családjával. Ha jó, nem viseli meg annyira, ha viszont rossz?

És épp ez a lényeg. A nő szeretne úgy távozni az élők sorából, hogy a gyermekét igenis viselje meg a távozása. Sokszor mesélik nők büszkén, hogy a gyermek nem hajlandó nélküle egy lépést sem tenni, nem eszik, nem marad meg mással, ha pl. tudja, hogy ott van az óvodában beszoktatásnál, vagy pszichológusnál meghallgatáson, netán felügyelet melletti kapcsolattartásnál, büszke arra, hogy a gyermek kiszaladgál hozzá.

Ez egyáltalán nem a gyerek érdekét szolgálja, hanem kizárólag az önző, egoista nőét. A gyereknek az lenne az érdeke, hogy ismerje az értékrendeket, tudjon mindent a helyére tenni, többek közt azt is, hogy szereti a szüleit, ragaszkodik hozzájuk, de az élet rendje az, hogy egyszer majd távoznak, akkor pedig neki tovább kell folytatnia egyedül. Ennek az önállósodásnak az alapja az, hogy kicsi kortól önállónak neveljük, és igyekszünk úgy alakítani, hogy mindenkivel jó kapcsolata legyen a gyereknek, sőt, még lehetőleg azokkal is, akikkel nekünk, szülőknek nincs. Azért, mert én haragszom valakire, nem kell, hogy a gyerekem is haragudjon.

„Anyja – egyéb elfoglaltsága miatt – sokszor idős szüleire vagy éppen ismerősei gondjára bízta a gyereket. Kértem, hogy helyettük én vihessem-hozhassam, felügyelhessem a gyereket. B. K. azonban ezt a leghatározottabban visszautasította.” Szintén jellemző, amikor bébiszitterek garmadája vigyáz a gyerekre, azonban az apától, vagy annak családjától elzárják a gyereket. A nő úgy gondolja, hogy alkalmi ismerősei is alkalmasabbak a gyerekvigyázásra, mint gyermeke apja. Egyik ügyemben például mindenki vigyázott a gyerekre, a buszsofőrtől a bébiszitterekig, ill. az anya alkalmi barátai, csak az egyébként orvos foglalkozású apától zárta el az anya a gyermeket indokolatlanul.

Az már csak hab a tortán, hogy például a gyermeket az apa soha nem vihette nyaralni, mert a nő egyszerűen nem adta oda a gyerek útlevelét. Fájt neki, ha gyermeke az apjával jól érezte magát. Mikor rákérdeztünk, hogy miért nem adja oda, közölte: „csak”. Korrekt válasz.

Az apa konklúziója lesújtó: „Lassan kezdtem felismerni, hogy itt nemcsak az én egyedi esetemről van szó, hanem egy komoly társadalmi méretű problémáról. Tapasztalnom kellett, hogy az illetékes szakembereket nem érdekli az igazság, mert kényelmi, egzisztenciális, ideológiai és politikai okokból a status quo fenntartásához fűződik érdekük.”

„Nők a családjogi bírók, nők a gyámhatósági hivatalnokok, nők az alap- és középfokú oktatásban dolgozó pedagógusok, a gyermekvédelem területén tevékenykedő pszichológusok stb. túlnyomó része. Ezen nők között szép számmal akadnak olyan újkori amazonok, akik – az anyaság ürügyén, a gyermek érdekeire való hivatkozással – szinte történelmi bosszút állnak a hajdan volt családfői hatalmuktól (és többnyire családfenntartó képességüktől is) megfosztott apák felett: egyfajta rituális, szimbolikus kasztrálással vesznek revansot korábban elszenvedett sérelmeikért, állítólagos elnyomásukért, kiszolgáltatottságukért. A zsidó-keresztény kultúrájú országok többségében – így hazánkban is – eluralkodott az a kollektív téboly, hogy a gyermek az anya illetve az állam tulajdona, akivel az anya és az állam azt csinál, amit akar. A férfiak ugyan nemzhetnek akárhány gyereket /pontosabban annyit, amennyit partnernőik engedélyeznek számukra/, de semmi garanciát nem kapnak arra, hogy saját gyerekeiket gondozhatják és fel is nevelhetik, mert ennek eldöntése – az állam jóváhagyásával – az anyák privilégiumává vált.

Pótcselekvésként az apáknak megadatik, hogy más apák gyerekeit gondozhassák, nevelhessék. Így én is gyámja lehettem, azaz gondozhattam, felnevelhettem másnak a gyerekét, ugyanakkor megfosztottak a saját gyermekem gondozásának, nevelésének jogától. Sőt! Az anya és a Hivatal felfogása szerint gyermekemnek és nekem életünk végéig szégyellnünk kell és le kell tagadnunk, hogy mi egymással valaha is rokonságban álltunk! A természetes, biológiai apák futószalagon történő gépies lecserélése mesterséges-, mostoha- és nevelőapákra – úgy gondolom – egy természetellenes, következésképpen helytelen gyakorlat, egy történelmi-társadalmi mellékvágány.”

Jó ez nekünk nőknek? Jó ez a gyermekeinknek?

2004-ben írtam néhány cikket, amelyeknek egy része a http://www.ferfinet.hu weboldalon olvasható, más része a Népszabadságban, illetve a Magyar Nemzetben jelent meg – Börtön vagy láthatás, avagy a ló túloldala címmel.

Azt gondolom, hogy ha igazán meg akarnák oldani a problémákat, a korábban hatályos jogszabályok alapján is meg lehetett volna oldani. Ugyanakkor hiába hoztak új jogszabályokat, ha azokat nem alkalmazzák, a probléma megoldhatatlan marad.

Nem jogszabályváltozásra, hanem a döntési helyzetben lévők szemléletének megváltoztatására, ha pedig ez nem lehetséges, ezen személyek lecserélésére van szükség.

Végezetül nézzünk egy statisztikát, amely német kutatási eredmények alapján készült és amely szerint a vérszerinti apjuk nélküli családban nő fel

- a fiatalkorú öngyilkosok 63 százaléka,

- a fiatalkorúként teherbe esett lányok 71 százaléka,

- az otthonról elszökött fiatalkorúak és tinédzserek 90 százaléka,

- a nevelőintézetbe kerülők 70 százaléka,

- a fiatalkorúak börtönében szabadságvesztésüket töltők 85 százaléka,

- a tanulmányaikat megszakító fiatalkorúak 71 százaléka,

- a drogelvonó központokban ápolt fiatalkorúak 75 százaléka.

(Forrás: http://www.vafk.de/vaeter.htm)

dr. Regász Mária ügyvéd

Hozzájárulok, hogy ezen cikkem minden változtatás nélkül, egységes szerkezetben megjelenjen bármely fórumon, interneten, újságban, kiadványban. Mindennemű változtatás, kivonat közléséhez az én hozzájárulásom szükséges.

Fotó: Kultúrpart

 
 


Utolsó kép


Hirdetés



Archívum

Naptár
<< Június / 2017 >>


Statisztika

Most: 6
Összes: 1806431
30 nap: 20703
24 óra: 576