Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tévhitek a verve nevelés kapcsán

akar-beszelni---vicces-karikatura.hu.jpgEngedtessék meg nekem, hogy ne a női áldozatokkal foglalkozzam, mert kizárólag a verve „nevelt” gyermekek jelenségének körében terjedő tévhiteket szeretném megcáfolni, és a hiedelmeket eloszlatni. A gyermeket pedig veri az anyja, és az apja is. Vagy "csak" az egyik, vagy mindkettő - becsatlakozva sok esetben a nagyszülőkkel is.

Első számú tévhit: Azért nevelik a szülők veréssel a gyermekeiket, mert őket is így nevelték.

Nem igaz. Azért nevelnek veréssel, mert észérvük nincs. Ami sok tényezőből alakulhat ki, de egy dolog biztos: nincsenek a meggyőzéshez érveik, nem elég kreatívak a megoldás megtalálásához, érdektelenek abban, hogy tanítsák a gyermekeiket. A terep tapasztalata pontosan tudja, amit az íróasztal mögül elképzelni sem lehet: hogy milyen érzés elszenvedni az ütlegeket, és mennyire is marad teljesen hatástalan, mint ahogyan az is teljesen nyilvánvaló: ha eléri a gyerek a 10 éves életkort, folyamatos veréssel, akkor már nem érdekli, hogy ütik, hogy ki üti, hogy mivel ütik, mert már lepereg róla. Azután következik a 13-14 éves életkor, amikor már áll a gyerek, miközben az ütések záporoznak rá (teljesen mindegy, hogy kézzel, ököllel, nadrágszíjjal, vagy fakanállal), a gyerek az ütlegek közben, karba font kézzel, és mosolyogva, halkan megkérdezi: Ennyi? …

És ez az a perc, amikor a gyerek ezt, könnyek nélkül, a dühtől fújtató, az ütlegek kiadásától izzadó szülője arcába mondja, ez az a perc, amikor a szülő már nem létezik többet a gyerek életében, de a lelkéből is kitörli. Pusztán azért, mert a gyereket már nem érdekli, hogyan őrjöng a szülője – mert megszokta. A gyereket nem érdekli, miért kap – mert megszokta, hogy azért, mert „csak”. A fájdalmat pedig már rég nem érzi. Mert azt is kiverték belőle, a fájdalomküszöbe nagyon-nagyon messze, a távoli galaxisokba kitolódott.

Egyébként, nem árt tudni a verekedő szülőknek azt sem, hogy a verések közben a gyerek a belső világába menekül. Nem az adott pillanatot éli át, hanem egy olyan világban van, ahol őt szeretik, ahol van anyja, aki átöleli és puszit ad neki, ahol van apja, aki óvja és védi őt. Majd kinyitja a szemét, látja az eltorzult fejet, a gyűlölettől szikrázó szemeket, nyeli a szülője ordítás közben ráköpött nyálát, és jön a felismerés: ez nem az én anyám/apám. … Ez egy idegen lény, akitől biztos távolságba kell helyezkedni, egészen addig kell kitartanom, amíg az igazi anyám/apám értem nem jön.

És amikor már a gyermek könnyei elfogytak a verések súlya alatt, ezekkel a gondolatokkal ráébred arra: innen menekülni kell. Mert nem jön értem senki. Nekem kell menni, magamért.

És soha nem néz vissza.

Második tévhit: a gyermeket ért abúzus teljes, statisztikai elkülönítése

Nincs ilyen, hogy külön kategória. A fizikai ütlegeket követően mindegyik agresszor szülő eldicsekszik a családnak, a barátoknak, a munkatársaknak, a pedagógusoknak, meg annak, akivel csak összeakadnak az utcán, hogy ma mennyit vert rá a gyerekre, nevelésképpen. Az sem zavarja őket különösképpen, hogy a gyermek mindennek a fültanúja is egyben. És az, amit a gyermek abban a percben érez, amikor hallja, hogy a saját szülője az ő bántalmazásáról büszkén és dicsekedve, kihúzva magát, beszél, hááát. … Ott süllyed el szégyenében, amit persze az agresszor szülő soha nem vesz észre, mert olyannyira van megelégedve saját teljesítményével. És, talán a minimális lelkiismeret-furdalásának enyhítéseképpen vár el a társadalomtól megerősítést, vagy dicséretet tettéért.

A fizikai ütlegek még be sem hegedtek – máris azonnal ott van a lelki megszégyenülés, a gyermek porig alázásával.

Pedig nem azért lesz a verve nevelt gyermekből ember, mert megnyomorítják őt a veréssel, hanem azért, mert el tud szabadulni onnan, abból a közegből, ahol folyamatosan alázzák és gyalázzák őt, el onnan, annak érdekében, hogy önmaga lehessen, és ne olyan amorf Gru, amilyenné az agresszor szülő formálni akarja.

Tanulni, és karriert építeni ugyanis abban a családi közegben, ahol érvek nem állnak rendelkezésre, nem lehet. Hiszen azért vernek, hogy maradj az ő szintjükön, nem lehetsz több, nem lehetsz más. Hiszen, ha gondolkozol – akkor kérdezel. Ha kérdezel – nekik válaszolni kell. Érvek nélkül nincs válasz sem – hát kiverik a gyerekből a kérdezési kedvet. Ugyanez a helyzet abban az esetben is, ha a gyermeket már sikerrel leszoktatták a kérdezésről, és igyekszik megtapasztalni, amit nem tud, vagy amire kíváncsi. Ekkor a kíváncsiságot verik ki belőle, mert, ha a szülők nem hajlandóak kimozdulni a komfortzónájukból, akkor a gyermekük sem teheti meg azt.

Verve nevelt gyermek még nem szerzett diplomát úgy, hogy közben folyamatosan a családjával élt. Mert vagy kollégiumba menekült annak érdekében, hogy esélyt kapjon egy teljes életre, vagy végleg elköltözött otthonról. Tehát elmondható: nincs olyan, hogy csak fizikai-, vagy csak pszichikai agresszió, ha statisztikai kimutatások készítéséről van szó. Olyan van, hogy fizikai-pszichikai és pszichikai bántalmazás.

A fizikai-pszichikai bántalmazási forma a leggyakoribb, de ezekről nincs statisztikai kimutatás, még a következmények tekintetében sem (van viszont fals adat a csak fizikai bántalmazások vonatkozásában – bár ezek az adatok is már ezer évesek, friss kimutatás nincs). Mert, miután a szülő elérte a gyermek verésével azt az orgazmust, ami a hitvesi ágyból minden esetben hiányzik, el is magyarázza a gyermeknek: megérdemelted, hülye vagy, téged nem lehet szeretni. És a többi. A fizikai abúzus a statisztika alapjául szánt megállapítások szerint befejeződik azzal, hogy a szülő leengedi kezét, ismét rááll a lábára, vagy leteszi a fakanalat, nadrágszíjat, kést, stb. … Azt nem veszik figyelembe, hogy azonnal elkezd beszélni. És nem magyaráz, hanem okol, vádol, és fröcsögi a gyűlöletet. Mint ahogyan a verések közben is ezt teszi, mert soha nem vernek egy gyermeket némán. ….

(A szexuális abúzus okairól nem tudok beszámolni. Feltételezésekbe pedig nem szívesen bocsátkozom. Még akkor sem, ha meggyőződésem: csak azokat a gyermekeket éri szexuális abúzus családon belül, akiket már az elkövetés előtt, de közben is ért fizikai abúzus. Tehát a határvonalak itt sem különülhetődhetnének el teljesen.)

Harmadik tévhit: nincs elegendő pénz a szülőket felvilágosító kampányokra

Dehogy nincs – hiszen nem is kell. Azzal ugyanis, hogy elmondjuk a szülőknek, hogy csak az ősbunkó, vagy vallásfanatikus, vagy IQ Light ember veri a gyermekét – még nem érünk el sokat, mert úgysem hiszi el. No, ugyan, ki hinné el ezt saját magáról? Annyi volna az eredmény, hogy rámutogatva másra, arról a másikról kijelenti ugyan ezt, de szívfájdalom nélkül üti tovább a saját gyermekét. Mert a Máséban a szálkát is nemzet vagyunk.

Ott volna azonban a Nemzeti Alaptanterv – amiért, bár drágán megfizettünk (lásd PISA eredmények), mégis ingyen van. Csakhogy a Biblia oktatása helyett talán a gyermeknevelés, háztartástan órákat volna szükséges beleírni, és kötelező oktatási tantárggyá tenni. (A hittanóra pedig megmaradhatna a templomban, ahová való.)

Bár, igaz, azok a szülők, akik verik a gyermeküket, soha nem tanulnak együtt a gyermekeikkel – mert magyarázattal egyébként sem tudnak szolgálni semmire sem. Ugyanakkor az a gyermek, akit verve neveltek, de az iskolában megtanítják nekik a helyes gyermeknevelést, már rendelkezni fog eszköztárral a gyermekneveléshez.

És ekkor talán a válások száma is kevesebbé válhatna. Mert a gyermekeket megtanítanák már az iskolában az emberi bánásmódra, az emberi gondolkodásra, és az emberi problémamegoldásra. Ami nemcsak a gyermeknevelésben, de a házasságban is működni képes.

Ha tudunk róla.

Ezen cikk nyomán gondolkodtam – kattints ide.

Fotó: karikatura.hu

 
 


Utolsó kép


Hirdetés



Archívum

Naptár
<< Július / 2017 >>


Statisztika

Most: 14
Összes: 1805294
30 nap: 21222
24 óra: 806