Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hétfőig van lakhatása egy kismamának

S.O.S segítségre van szüksége egy sokat szenvedett, hányattatott sorsú anyának, aki 5 gyermekével, kismamaként, egyedül küzd gyermekei és a saját lakhatásának biztosításáért. Az anyaotthon, ahol most él, Budapesten, pénteken kidobta őket, hétfő reggel költözniük kell. Indoklás: azért, mert gyermeket vár …..

Nincs hová menniük, lakhatási lehetőséget keresünk számukra!

(Ha olvas bennünket egy olyan jóérzésű ember, aki lakhatást tudna biztosítani ennek az anyukának, kérem, jelezze ezt a szándékát a Tabunyitogató Facebook oldalán!)

Íme, az ő története, a saját szavaival:

Sziasztok. Én most nem kérni akarok, hanem panaszkodni egy kicsit, ha lehet. Szóval, öt gyerekes anyuka vagyok, Pesten, még nem, vagy jelenleg nem egyedül. Mióta az eszemet tudom, kész csőd az életem.  Alkoholista apa és szélhámos anya (hol együtt-hol külön) mellett nőttem fel két kistestvérrel nagymamám lakásában állandó szegénységben. Négy évesen térdig hóban, pizsamában rendőrségre szaladtam, mert azt hittem, apám megölte anyámat.

Később, mikor egyszer külön voltak, volt, hogy arra ébredtem, hull az üveg az arcomba, mert apám hulla részegen bedobott egy téglát az ablakon, ami alatt aludtam. Törte el a kezemet, szaggatta be a fejemet. 9 évesen volt egy balesetem, letört a csigolyámból egy darab. Azt mondták többet nem állok lábra. Én nem hittem el, bizonyítottam az ellenkezőjét.  10-12 évesen már „dolgoztam”. Akkor anyám épp szélhámoskodott és büféje volt, nyáron minden, télen semmi, persze senkinek nem fizetett ki semmit, az egyik alkalmazott az én biciklimet „választotta” a fizetése helyett. Olyankor 70 éves öregasszonyhoz jártam kukacot szedni a fekélyes lábából, hogy kenyérre valót adjon a kistestvéreimnek.

Az Émászhoz, Tigázhoz  kisírt szemmel jártam kis cetlivel könyörögni, hogy ne kapcsolják ki az áramot, a fűtést, mert anyámnak nem volt bőr a pofáján hogy személyesen menjen be. Mindemellett kitűnő tanuló voltam. És lázadó.  Minden és mindenki ellen.  De legfőképp az élet ellen. És „megszöktem”. Legalábbis mindenki úgy tudta.

De többnyire anyám zavart el, mert épp nem volt cigije.

Aztán mikor feltűnt másnak is hogy hol vagyok, akkor rohant a rendőrségre bejelenteni. Az hogy engem közben megerőszakoltak, megvertek, nem érdekelte. Mikor a rendőrök hazavittek és elmondtam mi történt, csak rosszabb lett. Én voltam kurva, én voltam a rossz. Nem ihattam pohárból, nem ehettem, nem nyúlhattam semmihez, mert ki tudja mivel fertőzöm meg őket. Olykor kutyalánccal voltam kikötve a bútorok lábához.

A lelki terror, a megaláztatás, a verés mindennapos volt. Persze ha jó kedve volt, megtehettem bármit. Járhattam diszkóba. Pénzt ugyan nem adott, de cigit vinnem kellett haza. Annak a nyoma, mikor pólómat leszaggatva meg akart fojtani, halványan bár, de még látszik, ugyanúgy, mint mikor sípcsonton rúgott a hegyes orrú cipőjével. Egy időben nyugtatózott, én pedig függővé is váltam. Saját akaratomnak köszönhetően, egyik napról a másikra abbahagytam.  A középiskolát elkezdtem, de befejezni nem tudtam.

200 km-re lévő iskolát választottam, hogy ne velük kelljen élnem. Az ösztöndíjamat elsikkasztotta, a havi négy hétből egyszer volt pénz vonatra. A többit wc-ben csöveztem végig. A szobatársaim maradékát ettem, mert az étkezést sem fizette. Elegem lett, elmentem dolgozni. Egyszer-kétszer még próbálkoztam iskolával, de közben menekültem otthonról. Szóval nem lettem orvos. Legmagasabb iskolai végzettségem 8 általános.  Meg van egy 9. osztályom. Volt lehetőségem egy nyáron külföldön dolgozni, még útleveles korszak idején. Telefonált, hogy azonnal menjek haza, mert 3 napja nem ettek. 1 hónap alatt annyit kerestem, ami az itthoni minimálbér 7szerese volt (1998). Az egészet elvette. Augusztus 20-án érkeztem haza, de szeptember 1.-én már nem volt annyi hogy 25 km-t utazzak az iskoláig hogy folytassam.  Vártak vissza, de anyámnak adtam az útlevélre valót, hogy egyenek. Azt mondta majd megadja. Nem adta. Azóta sem.  18 évesen végleg elköltöztem otthonról egy tőlem 9 évvel idősebb férfihoz.  Cseberből-vederbe.

Ivott drogozott, ütött-vert mindenféle mondvacsinált okkal, vagy csak ok nélkül. Már elhittem, hogy én vagyok a rossz és biztos megérdemeltem, valamit megint rosszul csináltam. A lelki terror itt is minden napos sztori volt. Próbáltam menekülni, de nem volt hova. Még mindig hittem anyámban, abban, hogy nekem is van családom. Kár volt. Közben terhes lettem. És örültem!!!!

Örültem, hogy lesz valaki, aki megengedi hogy szeressem és csak egy ici-pici szeretetet én is kaphatok végre. Közben menekültem tovább. Ha anyámhoz, akkor oda jött, ha máshova akkor anyám megmondta hova. Ha nem mentem vissza szépen, visszamentem csúnyán. Laktam az utcán terhesen, lépcsőházakban aludtam. Fogalmam sem volt róla hogy léteznek anyaotthonok. Csak azért nem lettem öngyilkos, mert ott volt az én kisbabám a hasamban, akit látni akartam és legalább egyszer a karomban tartani, ölelni, puszilni. Csak egy mosolyát, egy pillantását látni, hogy tudjam, volt, aki szeretett. 

Aztán megszületett.  A  kilátástalanságba. Már akkor is gyönyörű volt.

A kezdő holmit megvettem neki. Nyolc hónapos terhesen még dolgoztam Gyöngyösön a .... konzervüzemben alvállalkozó által, nem bejelentve. A kezem éjszaka is égett az erős paprikáktól, az alacsony cukrom miatt 2 óránként ettem az üres kenyeret, különben elájultam. És csak a negyedét kaptam meg az ígért fizetésnek, azt is nagy nehezen. Szóval kiságy, pár darab babaruha, takarója, pelenkája és textilpelenkája volt. Viszont senki nem mondta, hogy gyógyszertári csomagot is venni kell.  Az apja bejött , megnézte és távozott az épp aktuális barátnőjével (aki azóta az öccse felesége).

Úgy gondoltam, az intézetben jobb helyen lesz, többet meg tudnak neki adni, mint amit én. Kivéve azt a mérhetetlen szeretetet, ami megtanított küzdeni. Mikor intéztem volna ennek hivatalos útját, azzal a feltett szándékkal, hogy mihelyst kiadtam az életem értelmét a kezemből véget vetek a valós életemnek és szenvedéseimnek is. Ekkor kaptam életemben az első segítséget: Felajánlották, hogy haza visznek minket és kiváltják a gyógyszertári csomagot is. Azóta is hálával gondolok a hölgyre.

 „Hazaértem”.

Mivel addigra anyám elárvereztette nagymamám lakását, testvérét és halott nővérének gyermekeit kijátszva , ezért az alkoholista apámnál laktunk. Apám nővére, akié a lakás volt, minden közművet kikapcsoltatott a házban, anyám nehogy tartozást halmozzon fel. A konvektorokat is elvitték, a szellőző helyén csupán lyuk volt a falban, amit a ruháimmal tömtem be.  A temetőből  szedtem össze a szétdobált gyertyát a világításhoz és az erdőről hoztam a fát. 1,5 km-ről hordtam a vizet, mindeközben a lányom kenguruban rajtam.  A legmelegebb 18 fok volt fürdetéshez.

Az exem közben a ház előtt járkált barátnővel kézen fogva. 5 napos volt a kicsi, mikor eszébe jutottunk. Hazajött megerőszakolni.  Itt telt el az első Karácsonyunk is.  Emlékeim szerint enni sem volt mit. Azt tudom, hogy a laktoherb teát ízesítés nélkül (nem volt mivel) ittam literszámra, orrbefogva, hogy legalább tejem legyen, a kislányom ne éhezzen. Két ünnep között megkaptam a  családi pótlékot meg egy heti gyest, ezt exem úgyanúgy elvette, mint az anyasági támogatást, 200 ft-ot hagyott, hogy a gyereknek a konakiont ki tudjam váltani (akkor hat hetes kortól kellett, kicsi lányom  5 hetese volt), amit anyámék még aznap kiloptak tőlem.

Másnap, 2001 dec. 31-én megjelent bedrogozva kedves ismerőseivel a lányom apja, összehánytak mindent, még a kiságyat is. Ott vert meg mindenki előtt, mert nem engedtem, hogy a gyereket elvigye, mindezt anyámék mély kussban végighallgatták a másik szobában.   Elmondta, hogy addig fogjam a gyerekem, amíg foghatom, mert úgyis elveszi tőlem, látni sem láthatom majd, ha másképp nem hát megöl. Milyen jó, hogy lánya van, jó lesz kurvának, majd keresi neki a sok pénzt. Zokogtam és vártam, hogy elaludjon. Akkor  pedig fogtam a gyerekem és leléptem.

Futottam, ahogy csak bírtam, egy váltás ruhával a kicsinek, rettegve, hogy felkel és elkap, fel a legelső buszra, könyörögve a vezetőnek, hogy csak a legközelebbi faluig vigyen el. Megtette. Megkerestem a hölgyet, aki hazahozott minket a kórházból. Ő intézett nekem anyaotthont Pesten.

Védetett.

Addigra én rettenetesen le voltam gyengülve. A megerőszakolás következtében elég súlyos gyulladás alakult ki a szervezetemben, ráadásul enni sem nagyon volt mit, a gyereket viszont szoptattam. A 16 éves 72 kilómhoz (külföldön ehettem), meg a 172 centimhez 48 kg voltam. Kiderült, a kicsi csípőficamos, a könnycsatornái el vannak záródva. Sikerült sürgősségileg elintézni, hogy a kicsim után járó ellátást már számlára kapjam. Így ha nem sok is, de miután kifizettem a térítési díjat, maradt a megélhetésünkre. Közben elkövettem azt a hibát, hogy  a 10 éves öcsémre és a 14 éves húgomra való tekintettel elintéztem, hogy anyámékat is kimentsék abból a környezetből.

Közben én elkezdtem gyülekezetbe járni, amiért a családom megint elmondott minden szektásnak, aberráltnak stb. Közben a kisbabám bárányhimlős és skarlátos lett egyszerre, járvány volt az otthonban. Ez már húsvét tájékán történt. Pici lányom szépen fejlődött, voltak fogai, terpeszpelenkáztam (igaz, eleinte sírva), tornáztattam, a szemét sikerült szemcseppekkel helyrehozni.  Közben rábeszélésre felvettem a kapcsolatot az apjával. A lelkiismeretem volt olyan hülye és belegondoltam mit éreznék, ha én nem látnám hónapok óta a gyerekem, ha beteg lenne, és nem lehetnék mellette.  Igen akkor az egyszer! önszántamból mentem vissza az apjához. Ígérgetett és én hittem neki. Úgy gondoltam apa lett, megértette és megérdemel  még egy esélyt. Tévedtem.

Ekkor már albérletbe költöztünk, eleinte még dolgozni is eljárt, engem meg bezárt, mert féltékeny volt, meg hogy nehogy megtudjam mikor éppen kivel hol volt ő.

Közben visszatért minden a régi kerékvágásba, megaláztatás, drog, verés. Szex, ha akarom, ha nem. Megtanultam színészkedi, elhitetni, hogy minden rendben, nem lázadok, és közben néztem az alkalmat, hogy mikor léphetek. Már tudtam, hogy vannak anyaotthonok, van segítség.

Közben terhes lettem, és ki akarta belőlem rugdosni. A nagylányon is látszik a cipőnyoma a hátán, az ujja helye a nyakán, ahogy terhesen rugdosott, fojtogatott terhesen én pedig a hasamat védtem.  Én nem akartam gyilkos lenni, meg akartam tartani.

Nem neki, magamnak.

Nem vele, egyedül.

Tudtam, hogy képes vagyok rá.

Egy újabb csúnya bántalmazás után, mikor már az alig egyéves gyereket is megütötte, én ismét megvártam amíg elalszik és indultam. Közben kihívtam a rendőrséget. Futottam, de felébredt. Az árokba ugrottam, mert hallottam, hogy a sarkon túl kiabál és közeledik.  A kicsit a hasamra tettem,  a kabátom alá, magunkra húztam a havat, kiesett a cumija és nem találtam. Halkan sugdostam a fülébe sírva, könyörögve, hogy édes kislányom csak most ne sírj, megígérem minden jobb lesz, jönnek a rendőr bácsik és utána megkeressük a cumit, elmegyünk innen örökre.

Másodikos volt a lányom, mikor megkérdezte: anya emlékszel mikor a hóban feküdtünk és nem találtuk a cumimat? Azt hittem a szívem szakad meg….

Mikor a második lányom született, a nagyot egy szomszédra bíztam, mert az apja nem volt beszámítható. Két perces fájásokkal vitt a mentő, a mentősök előtt is még megfenyegetett. 3 nap vajúdás után segítettek rajtam, császározni már nem lehetett, a gyereknek csak fájáskor volt hallható a szívhangja. Majdnem ott maradtunk mindketten a szülőágyon, nem láttam legközelebb csak másnap. Mikor betöltötte a 72 órát és kiszedték a varratokat saját felelősségemre indultunk haza, mert otthon várt a másik pici lányom.

Apukájuk minden eddiginél ittasabb volt.

A kicsi éjszaka sírt, mert még nem ment el a magzatszurok és fájt a hasa, a nagy felébredt a sírásra és ő is rákezdett. „apa” bevágta az ágyba, engem rugdosni kezdett gyerekkel a kezembe, öntötte ránk az 5 literes kannájából a tablettás bort, hogy ma este mind megdöglünk. Kikapta a kicsit a kezemből és lendítette, hogy kidobja az elsőről a nyitott ablakon.

Nem tudom, hogy, de sikerült elkapnom.

Beraktam a kiságyba és az elmúlt évek dühét kiadtam magamból az exemen. Nem tudom, honnan volt erőm szembeszállni azzal, akitől rettegtem, hogy volt erőm megverni egy 110 kg-os  közel 190 centis állatot.

Arra eszméltem, hogy most ő ájult el és az ő vére van mindenhol, nem az enyém.

Nem mehettem el. Vártam másnapra az orvost, védőnőt. Még a PKU tesztet sem vették le a kórházban, a háziorvos vállalta be hétfőre. Ha leléptem volna, akkor, egy 3 napos gyerekkel és megtalálnak örök életemre elvesztettem volna őket. Maradtunk. Szerencsére nem emlékezett mi történt, azt mondtam a lépcsőn esett le. Én feltakarítottam, rendet raktam. És újra a színjátszás és a várakozás.

Találtunk anyaotthont. Akkor is, máskor is. Volt, hogy azzal fenyegetett, az öcsémet és anyámat veri meg, volt, hogy a húgomat akarta eladni, ha nem megyek vissza. Én megtettem. És ismét színészkedtem és terveztem és szöktem, mert nem bírtam.

Volt, hogy rendőrségen jelentett fel, hogy elloptam a gyerekét, rám fogta a rablást, amit csinált. Volt belső embere a rendőrségen.  Engem kihallgattak, elengedtek, az anyaotthon igazolta, hogy ott voltam, ellátom a gyerekeimet. Viszont ő egy óra múlva a kapuban volt. 

Olyan is volt, hogy sikerült berendezni egy új életet, folytatni akartam az iskolát, de a bizonyítványom a régi lakhelyem szerinti iskolában volt. Anyám könyörgött, hogy had lássa az unokáit, kijön az állomásra. Én pedig megmondtam mikor érkezünk.

Nem anyám jött, hanem az exem.

Fogta és szaladt a nagylánnyal. Én pedig a kicsivel utána, mert egy percre nem mertem bízni benne.  A nagynak másnapra 40 fokos láza lett, majdnem meghalt egy súlyos tüdőgyulladásban. Mire az orvosok észrevették a tályogot, már a szíve is meg volt nagyobbodva.

Azonnal Miskolc, kórház. Nem mehettem vele, mert 3 hónapos anyatejes babám volt otthon. Anyám kísérte, akinek aznap felvettem a providentet, hogy meg legyen mindenük, és 4 nap múlva a szükséges kezelések befejezése nélkül hazahozta saját felelősségére, mert elfogyott a pénze.  Mire a gyerek meggyógyult, nem tartották fent a helyet az anyaotthonban, ilyen betegen pedig nem engedtek be minket.

Az hogy másra bízzam a gyerekem meg sem fordult a fejemben soha többet.

Már nem ütött meg annyiszor, de a lelki terror, a megaláztatás, a megcsalás továbbra is minden napos volt. A gyerekeknek 6 órakor aludni kellett, hogy ő tévézhessen, ha nem, akkor kidobta őket a hideg konyhába, engem pedig nem engedett oda. Kértem a gyermekjólétitől segítséget, védelembe vették a gyerekeket, később pedig azzal zsaroltak, hogy kiemelik őket a családból.

Mivel albérletről albérletre költöztem,(beköltöztem, berendeztem, utánunk jött, menekültem.

Nem tudom hányszor kezdtem újra, nulláról 1-2 váltás ruhával) azt mondták, ha már a lakás nem biztos, házasodjunk össze, különben javasolják a családból való kiemelést. Elleneztem, elküldtek minket párterápiára, vagyis köteleztek arra is.

Jól kijátszottak.

Ez volt a nagy segítség. Ha ott elmondtam valamit, otthon kaptam érte. Szóval megtanultam kifelé is megjátszani azt, hogy minden rendben van. Úgyhogy papíron is leköteleztem magam, amellett, akitől évek óta szabadulni próbáltam. Közben megint terhes lettem. Az eszemmel nem igazán akartam már, a védőnőig eljutottam, de győzött a szívem. Láttam a néma sikoly című filmet. A dokumentumfilmet is és a gyönyörű versikéset is….

Közben lopásokra kényszerített (bolti) és én mentem, mert különben bántotta a gyerekeket. Nem engem, mert én már megszoktam a fájdalmat, hanem a gyerekeimet, a saját gyerekeit!!!

Sikerült belőlem ezt a babát kirugdosnia.

Közben persze állandó ellenőrzés alatt tartott. Nem volt hova mennem, a gyámügy közölte, ha még egyszer anyaotthonba megyek, nekik jelentik és viszik a gyerekeimet.  

Akkor viszont borult a bili, bementem a rendőrségre és elmondtam mindent, ismét másik albérletbe költöztem, a feljelentési papírral kiharcoltam, hogy a gyerekeket azonnal helyezzék el nálam, a bírósági végzésig, és beadtam a válókeresetet. Pár hónap után ismét rám talált. Én pedig rettegtem, féltettem a gyerekeimet.

Napokig nem mozdultunk a lakásból, de elfogyott az ennivaló és boltba kellett menni.  Visszafelé már ott várt a lépcsőfordulóban és benyomta az ajtót, bejött. És én csak játszottam tovább a szerepem, terhes lettem, megmaradt.

Közben én dolgoztam, ő nem.

A lányok bölcsiben, 8-12-ig. Max 5 perccel vihettem előbb és öt perccel hozhattam később el őket, mert gyesen voltam. Naponta kétszer futottam le a 1,5 km-t a bölcs és munkahely között terhesen, mert gyorsabb volt, mint buszra várni. A feljelentést visszavontam. Az ügyész behívatott, tudta, hogy igaz. Megkérdeztem, hogy akkor, ha fenntartom a vallomásom, akkor ad egy új nevet és helyet ahová mehetek a gyerekekkel? Persze, hogy nem. Behívják, kihallgatják és hazaengedik, amíg ők nyomozgatnak.

Nem tartottam fenn a vallomást.

Megkaptam a pénzbüntetést a lopásokért és a hamis tanúzásért.

Nem voltam hajlandó lopni, sem kiszolgálni, szembeszálltam, kést fogtam a torkához, próbáltam megmérgezni, hogy szabaduljak, de túlélte. A legkisebb lány születése után az állandó stressztől szívinfarktust kaptam. Kettőt.

Túléltem. 

Aztán részéről jött a bosszú mindezekért. Szartam a gyámügyre, gyermekjólétire, intéztem anyaotthont, ismét Pesten.  Intéztem nekik bölcsit, ovit, magamnak munkahelyet. Közben kiderült, hogy a legutolsó megerőszakolásánál ismét terhes maradtam. Teljesen összezavarodtam, anyámmal közöltem, ő pedig az exemmel. 

Annyira szerettem volna pótolni az elveszített kisbabámat.

Megtalált, én pedig reményt hogy megtarthatom a babát.  Nem így történt.  2 hét elteltével ismét  visszaállt minden a régi kerékvágásba. Én pedig miután feladtam ezért a gyerekért az új életünket, a szabadságunkat, a nyugodtságot Elvetettem a kisbabám. 

A mai napig nem tudom megbocsájtani magamnak, hogy megöltem a gyerekem.

Saját önszántamból.

Miután megkaptam az altatót próbáltam szólni, hogy meggondoltam magam, akarom, ő ugyanúgy az én gyerekem, ne bántsák! De már nem tudtam! Az ellenségemnek sem kívánom azt az ébredést. Szó szerint megszakadt a szívem.

Minden megváltozott.

Azért öltem meg a gyerekem, hogy a másik háromnak jobb legyen? Miért? Mivel különbek?

Én vagyok a gyenge, a szar anya, a semmire sem jó. Csődöt mondtam. ….

…………………………….

Aki ismer, tudja, hogy csak akkor kérek segítséget, ha nagyon nagy a baj. Most nem is segíthet senki, csak épp elfogyott az erőm, és nincs, aki legalább egy kis lelket öntene belém. 

Jelenleg anyaotthonban élek 5 gyerekemmel. Kettőnek elég súlyos betegsége van, de a szteroidok elutasítása miatt (ami az orvos szerint sem nagyon segít) még csak a tartós beteg igazolást sem kaptam meg, a kicsi pedig asztmás, de tőle tavaly megvonták a támogatásokat. A férjemtől épp válok.

Volt a nyáron egy békülési szándék, melynek során teherbe estem. Tudom, hogy felelőtlenség a hatodik gyerek bevállalása, főleg ilyen körülmények között. De ki vagyok én, hogy döntsek életről vagy halálról?

A két közös gyerek miatt férjemmel tartjuk a kapcsolatot. Most az anyaotthontól ultimátumot kaptam. Ha már terhes vagyok, költözzünk át a családos szállóba. Ha ezt hétfőn nem teszem meg a férjemmel együtt (aki előző házasságomból származó lányaim gyűlölnek és ez miatt majdnem elvesztettem őket) , akkor innen ki vagyok rakva.

Kényszerhelyzetbe kerültem.

Oda apuka nélkül nem költözhetek, ha nem költözök, akkor buktam mindent. A lakhatásunk, a gyerekeim, az életem. 

Ráadásul hipoglikémia miatt szigorú diétát kellene tartanom, hogy ne veszélyeztessem a születendő baba egészségét, de ezt anyagilag nem tudom megoldani. Sem az otthon, sem a férjem nem támogat ebben, és a lányok apja sem fizet tartásdíjat, az állam általi is lejárt. Trombofília miatt pedig magamat kellene naponta szúrnom. Ezek hiányában elég rosszul vagyok, szinte egész nap ébrenlét és ájulás határán egyensúlyozok.

Szóval egyelőre nem látom a fényt az alagút végén. 

Segítségképp szeretnék kérni egy kis biztatást, vagy valami reménysugarat, hogy van kiút ebből a helyzetből. Csepel közelében kell maradnunk, mert a következő iskolaváltásnál a lányaimat kiemelik a családból.... A 6.-osnak ez az 5. iskolája ahova jár. A negyedikesnek a 4.

Ha nem itt laknék, van varrógépem, amivel pénzt is tudnék keresni, de itt nem használhatom. 6-an élünk egy kb. 12-15 négyzetméteres szobában.  Az önkormányzathoz már adtam be krízislakás kérelmet, de elvileg nincs hely.

Ha nem költözök be hétfőn férjemmel a családos szállóra, akkor vagy én megyek utcára, vagy elveszik a gyerekeket.


Köszi, hogy elolvastátok.

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 


Utolsó kép


Hirdetés



Archívum

Naptár
<< Július / 2017 >>


Statisztika

Most: 6
Összes: 1806431
30 nap: 20704
24 óra: 576