Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Küzdelem a korababákért

korababa.jpgMindenképp. A végsőkig. Mert megéri.

Kempf Zita készített interjút Dr. Gárdos Lászlóval, a Zala Megyei Szent Rafael Kórház gyermekosztályának osztályvezető főorvosával arról, hogyan élik meg, hogyan harcolnak az orvosok a korababákért, hogyan érinti őket maga a születés, és sajnos, az elvesztés is. Arról, hogy az orvosok és a korababák között már-már, mintegy családi kötődés, és kapcsolat alakul ki az osztályon.

És ez valóban így is van. Együtt élnek, együtt küzdenek a szülővel, és a babával. A másik oldalról, szülői szemmel, egy anyuka tollából:

"1994-et írtunk, egy éjjelen nagyon rosszul aludtam a szülészeti klinikán, mert nem éreztem pici babám mozgását. Már este sem, de elhessegettem az aggodalmamat, gondolván, biztosan alszik, mert a délutáni séta alkalmával még jelezte, hogy ott van, és jól van, önmagához képest igen aktív volt. Alig töltöttük be a 32 hetet. Éberen aludtam, de semmi. Reggel már ébresztés előtt az orvosi szobában kezdtem: azonnal nézzenek szívhangot, nem érzem a mozgást!

Elmosolyodtak: nyugodjon meg, anyuka, túlreagálja, hiszen éjjel, ha alszik, nem is érezheti. Kötöttem az ebet a karóhoz: de akkor is, akkor is, és azonnal! A vészcsengő akkor már ezerrel szólt az agyamban. A válasz az volt: a reggeli viziten jelezze a doktor úrnak.

Jeleztem, az orvos el is küldött NST-re. Csakhogy várnom kellett, mert mentős szállítás érkezett, azonnali szüléssel. A mentővel együtt érkező apukával együtt vártam a folyosón, ő egy kabala plüsst szorongatott a kezében. Alig pár perc várakozás után megszólalt a riasztó csengő, mindenki rohant, a kocsik kerekeinek zaját, és a hirtelen támadt, hang nélküli feszültség érzetét a mai napig nem felejtem el. Aggodalmam a saját babámért átváltott szinte azonnal a most benn lévő babáért való aggodalomra. Már nem hisztiztem, és nem akartam az azonnali NST-t. Vártunk.

Kijött az orvos, hívta a falfehér apukát. Odébb mentek a folyosón, nagyon halkan beszéltek, nem értettem. Csak azt láttam, hogy az apuka kezéből kiesik a plüss, majd szinte azonnal elájul. Akkor már zakatolt a szívem, a vérnyomásom még jobban felszökött, mint azt az egyébként is súlyos fokú toxicozis indokolta volna. Az orvos és egy nővérke ellátta az apát, miközben már hozzám is érkezett a mentőcsapat, amit, mintegy lassított felvételen érzékeltem. Hordágyra tettek, zsibbadt minden tagom, alig érzékeltem a külvilágot. Csak suttogni bírtam: nem mozog. … Még mindig nem mozog. …

Láttam, hogy beszélnek hozzám, de már alig hallottam, úgy éreztem, összeér a fülem. Rátették a hasamra az NST-t. Erőlködnöm kellett, hogy félre fordítsam a fejem, és megnézzem a szívgörbét. Alig pillanthattam rá, már kiáltottak is: azonnali császár! Most! … És máris futva toltak a műtőbe. … A szívgörbe majdnem egyenes volt, csak milliméteres kilengést jelzett a műszer.

Nem vagyok altatható, epidurállal már vágtak is. Némán dolgoztak, összehangoltan, másodpercek leforgása alatt. Műszereket kért az orvos, amiből ki lehetett következtetni, hogy felnyitottak, kifeszítettek, és kiemelték a babát. Nem sírt. Sikítottam. Miért nem sír? Mi a baj? Mi történt? Látni akarom! ... Jobb oldalról láttam, hogy rohanva hozzák az inkubátort, olyat, amilyet még nem láttam. Mielőtt beletették, még az arcomhoz hozták a pici lányomat, nagyon, nagyon halkan, de nyöszörgött. Bőre majdnem lila volt, a haja hosszú, az orra helyén még csak egy szőrös kis csomó, de nekem a legszebb! És nyöszörgött! Van remény! …

Közben hallottam, hogy az egyik nővérke leteszi a telefont, és kiadja az utasítást. Azonnal a PIC-be, fogadják! Rohanva tolták ki, de akkorra már Peter Cerny Alapítvány mentősei is ott álltak a műtő ajtajában. Akkor eszembe nem jutott, ki, hogyan, mikor, honnan szervezte meg, mert ahogyan láttam, hogy elviharzanak a pici lányommal, elvesztettem az eszméletemet.

Utólag tudtam meg, a 4. percben hoztak vissza. Egy vérrög megakadt a szívbillentyűn, ami megállította szív működését. Az élesztésektől a rög szétdurrant, és leült a tüdőn. Már csak arra emlékszem, hogy gépek vesznek körül, amikor magamhoz térek, a hasamra súlyt helyeztek, a melleimre jeget. Próbáltam mozgatni a fejem, nehezen ment, a műszerek miatt. Amint az ágyam felől érkező neszeket hallhatták, azonnal odajött egy kedves, mosolygós nővérke. Őt kérdeztem: hol a lányom? Hogy van a lányom? Mikor láthatom?

Nagyon kedvesen magyarázta el nekem, hogy a pici lány jól van, vigyáznak rá, de most egy jó ideig nem láthatom, mert a PIC 5 kerülettel odébb van, mint ahol én vagyok, én pedig még mentővel sem vagyok szállítható állapotban, jelenleg. És elmondta, mi történt szülés közben. Elmondta, hogy ezért kellett meghozniuk azt a döntést, hogy elapasztják a tejtermelést, mert alapvetően több, mint egy hónapot lesz a lányom a PIC-en, én pedig olyan gyógyszereket kapok, amelyekkel szoptatni nem lehet. Elmondta, hogy 1640 gramm súllyal született, és 57 cm-el. Már csak azt kérdeztem: mennyi az esélye? A válasz: Nyugodjon meg, anyuka, a lánya jól van, higgye el, jelezni fogjuk, ha változás van.

Eltelt egy hét úgy, hogy hol eszméletemnél voltam, hol nem. De nem hallottam a lányomról semmit. Akkor megfogtam a csöveket, és kihúzogattam. Próbáltam felállni az ágyból, hogy elinduljak a lányomhoz, nem sikerült. Természetesen visszapakoltak, pszichológust küldtek hozzám, hogy meggyőzzön arról: az ekkora túra még megterhelő volna, nem engedélyezhetik. Megnyugtatott, hogy a lányom jól van. Elmesélte, hogy ott a nővérkék nagyon szeretik, már kapott tőlük kis kötött, rózsaszín sapkácskát, és jelenleg is kötnek neki egy kis, rózsaszín takarót.

Azután derült égből ért a villámcsapás, alig egy hét múlva. A szociális nővér jött az ágyamhoz, kezében egy halom papírral. Leült az ágyamra, megfogta a kezem, és elkezdte a mondanivalóját: nyugodjon meg anyuka (itt már ordított az agyamban az a bizonyos vészcsengő, megint), szeretném elmondani, milyen kezeléseket kapott a kislánya. És sorolta –természetesen, nem értettem semmit, de később magyarul folytatta: agyvérzést kapott, leállt az agyi- és a tüdőkeringése. A bal agyfélteke nagy valószínűség szerint soha nem fog a megfelelő mértékben fejlődni, és működni. Ami azt jelenti: örök életére vagy szellemi-, vagy mozgáskorlátozott lesz. Minek okán szükségét látta feltenni azt a kérdést: Kérem, döntsön, anyuka: van arra lehetősége, hogy nem viszi haza a gyermeket, ha nem tudja esetleg vállalni a 24 órás felügyeletet, és ami ezzel jár. Ha úgy dönt, nem viszi őt haza, azonnal, az ő képességeinek megfelelő otthonba kerül.

A legfájóbb az volt, amikor arra hívta fel a figyelmem: Gondoljon bele, anyuka, hogy ha haza is viszi, és ápolja, ellátja őt, majd Ön meghal, akkor fog ilyen otthonba bekerülni. Sokkal rosszabb lesz ez a gyermeknek, higgye el, mert gyermekként könnyebben beilleszkedik, mint felnőttként.

Pszichésen sokkot kaptam. Kértem egy napot a döntésre. Akkor már járhattam a folyosón, és engedélyezték is, hogy beszélhessek telefonon a lányomat kezelő doktornővel. Csak kérdeztem, és kérdeztem, ő pedig minden kérdésemre megfelelt, nem hallgatva el semmit. Elmondta, hogy a lányom testsúlya visszaesett 1,270-re, ha a súlycsökkenés nem áll meg, nagy valószínűség szerint nem éli túl az agyvérzést. Mesterségesen táplálják, és lélegeztetőgépen van, de az életfunkciói jelenleg jók.

Azt a mélységes érzés-egyveleget, amit akkor éreztem, nem tudom leírni. A sírás elemi erővel tört fel. Egy egész napot sírtam, hogy mit sirattam, azóta sem tudom. Másnap, amikor visszajött a szociális nővér, közöltem: Nem írom alá a papírokat. Sőt. Követelem, hogy intézze el, hogy átmehessek a lányomhoz, legalább egy fél órára. Az orvosok kétségbe esetek, minden lehetséges módon próbáltak lebeszélni, akkor közöltem: Rendben. Akkor saját felelősségre távozom a kórházból. De akkor is látni akarom, és megérinteni a lányomat, aki akkor már 5 hetes volt, és mindössze egy fél másodperc erejéig láthattam – a műtőben. Valóban saját felelősségre távoztam (aláírtam a nyilatkozatot) – igaz, mentős szállítással, és oxigénpalackkal.

Leírhatatlan volt, amikor először láthattam a kislányomat. Tényleg rózsaszín sapka volt a pici fején, a sapka alól és a lábaiból csövek lógtak ki, az orrába szintén cső volt bevezetve, a szeme becsukva, duzzadtan, a pelenka akkora volt rajta, hogy még én is befértem volna mellé (ez volt a létező legkisebb méret). Olyan érzés öntötte el a bensőmet, olyan meleg, amilyet még soha nem éreztem. Nekem ő a leggyönyörűbb pici baba volt. Kérésemre megengedték, hogy megfoghatom a kicsi, szétszurkált kezecskéjét. Emlékszem, akkora volt a keze, hogy a mutatóujjam felső ujjperce átérte. Kecses, szép, hosszú ujjai voltak. Mivel nem igazán tudtam állni, adtak egy széket, és hagyták, hogy nézhessem, hogy beszélhessek – tulajdonképpen a dobozhoz, ami életben tartotta őt. De én mégis beszéltem hozzá, amíg tudtam, amíg volt levegőm. Úgy érzetem, legalább egy órát meséltem, de a mentősök közölték: 5 perc volt, és vissza kellett vinniük. ….

A következő hetekben ez az 5 perc tartott életben. Minden percemben erre gondoltam, és telefonáltam reggel, és este, érdeklődve, mi a helyzet az én korababámmal. Az első napokban nem tudtak jó hírekkel szolgálni, a testsúlya egészen 900 gramm alá esett, majd 870-en megállt. Akartam, hogy életben maradjon. Annyira akartam, hogy a saját állapotom egyszer sem jutott eszembe, és egyszerre elkezdtem felépülni. Az az 5 perc gyógyított meg.

Majd elkezdtek jönni a hírek: ma hízott 2 grammot! Istenem! A világ legboldogabb embere voltam! 2 egész gramm! És napról-napra érkeztek a hírek a grammokról, visszajött 1 kg fölé. Tudtam, hogy megnyerte a csatát! Azután már azt is jelezték: készülhetek, mert már nincs szüksége a lélegeztetésre, magától veszi a levegőt! Ezt hallani hihetetlen, hatalmas érzés volt. Nem sokkal ezt követően hozták őt vissza oda, ahol én is voltam, a csecsemőosztályra. Igaz, akkor még csak a melegszobába, de már legalább egy épületben voltunk! A melegszobába bár nem mehettem be, de - az egyébként üvegfalú - szoba ajtajából nézhettem, és figyelhettem őt. Így láthattam azt a pillanatot is, hogy olyan erővel rugdos az inkubátorában, hogy az inkubátor kimozog a sorból.

És ki állt még ott, minden délután a melegszoba ajtajában? Az apuka, kezében a plüssel. Ő a kisfiát figyelte, nem nézett semerre, nem szólt senkihez, csak nézte az ő kincsét. (később tudtam meg, kérdésre, hogy a kicsi fiú anyukája belehalt a szülésbe. …) De ott állt még egy kínai házaspár is, akik szintén a lánykájukhoz jöttek, minden nap, hol együtt, hol váltva, de egész napot benn töltötték. Ez a pici lányka 380 grammal született, az én korababám megszületése előtt 2 hónappal, de már ő is a melegszobában volt, igazi csodaként! Neki is sikerült, és az egyedüli volt, akkor és ott, akiről már tudni lehetett, hogy a látását áldozta az életéért. De a csatát megnyerte ő is!

Az én korababám hamarabb került ki a hideg szobába, mint a kicsi fiú, és a másik kicsi lány, de még mindig inkubátorban, és onnantól kezdve mehettem hozzá, 3 óránként. Majd kiságyba került, a bűvös 2 kg-os súly elérése után. Bár nem szoptathattam, de cumisüvegből engedték, hogy etessem.

És tényleg elkényeztették. Hintaszékben ringatták, ott etették, ott foglalkoztak vele. Pontosan jól láttam azt is: nem azért kivételeznek vele, mert ő az enyém. Minden egyes babával, aki az osztályon volt, ugyanígy kivételeztek. Ringatták őket, énekeltek nekik, beszéltek hozzájuk.

2 kg 400 grammal jöhettünk haza. A fejlesztése, koncentráltan, 4 évig tartott, és sikerült. Bár a szeme gyenge, jelenleg mégis egyetemista, és a mozgásában sem maradt vissza. Igazi sikertörténet az én korababámé. Az orvosok, nővérek, ápolók, mentősök, és a Peter Cerny Alapítvány sikertörténete.

Ha ők nincsenek, ha ők nem reagálnak azonnal, és megfelelően, ha ők nincsenek ott a törékeny életkezdet minden egyes másodpercében, ha ők nem úgy szólnak hozzánk, mint a szeretteikhez, bizony nem biztos, hogy ezt a harcot, ami párhuzamosan folyt, kettőnkért, meg tudtuk volna nyerni.

De sikerült.

Köszönjük!"

És úgy érzem, fontos hozzátennem: teljesen mindegy, milyen privát problémával, mennyire kialvatlanul érkeznek be a munkahelyükre ezek a szakemberek. Valami emberfeletti módon, mégis háttérbe tudják szorítani azt, idegen szülők, és éppen születő korababák érdekében. Azonnal reagálnak, a másodpercek töredéke alatt. Azt hiszem, az emberi teljesítmény legnagyobb bravúrja az övéké.

 
 


Utolsó kép


Hirdetés



Archívum

Naptár
<< Július / 2017 >>


Statisztika

Most: 9
Összes: 1805294
30 nap: 21216
24 óra: 806