Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Elvarázsolt, furcsa, bolond - pedig csak aspergeres ...

asperger-s-syndrome.jpg“Egy 21 éves, egyetemista lány vagyok. Ahogy néhány ismerősöm szokott jellemezni: „elvarázsolt” „furcsa” „különleges” „érdekes” „bolond”. Látják rajtam, hogy valami nem stimmel, de nem tudhatják, mi az. Nem merem elmondani nekik. Félek, hogy még jobban bolondnak néznének. Asperger-szindrómám van” – az autizmus világnapja alkalmából írt az NLCafénak egy fiatal lány, szeretné megértetni másokkal, hogy mily en Asperger-szindrómával élni.

Először is meg kell jegyeznem, Asperger-szinrómát most már nem diadnosztizálnak hivatalosan. A 2013-ban megjelent, jelenleg érvényes diagnosztzálási szabályzat megszüntette az Asperger-szindróma diagnózist, helyette az autizmus kevésbé súlyos változataként tekintenek rá. Ha engem kérdeztek, szerintem hibásan, mert találkoztam már magasan funkcionáló autistákal, és az aspergeresek különböznek tőlük. Szerintem mi valahol félúton lehetünk az autisták és a „normális” emberek közt.

3 éves koromban kezdődött az egész. Addig szinte mindig otthon voltam, megszokott környezetben, megszokott emberek közt, tehát biztonságban. Anyukám szerint teljesen átlagos kisgyereknek tűntem, nem volt velem semmi gond, sőt, talán még gyorsabban is fejlődtem, mint az átlag. Aztán megszületett a húgom, én pedig bekerültem az óvodába. Azt tudni kell az Aspergeresekről, hogy a legtöbben nagyon rosszul viseljük a változásokat, új helyzeteket. A mai napig képes vagyok pánikrohamot kapni egy-egy nagyon váratlan szituációban. Nekem az óvoda hozta el azt a pillanatot, amikor nem bírtam tovább. Emlékszem az első napra (amúgy a memóriám sokkal jobb, mint másoké, valószínűleg ez is az Asperger tünete), beléptünk az idegen csoportszobába, minden új volt és elviselhetetlenül hangos.

„ Én innentől kezdve a napjaim a csoportszoba sötétítőfüggönye mögé bújva töltöttem, valamint megnémultam. Nem beszéltem az óvodában, nem azért, mert nem akartam, hanem mert nem tudtam. Annyira hangos és ijesztő volt az a hely, a többi gyerek, ahogy állandóan rohangáltak és ordibáltak, mint aki megőrült. Minden vágyam az volt, hogy az óvoda végre eltűnjön a Föld színéről.”

Ezzel párhuzamosan elindultak a vizsgálatok: óvodapszichológus, háziorvos, gyerekpszichológus, gyerekpszichiáter, másik gyerekpszichológus… Nagyjából a 6. gyerekpszichológus volt, aki elküldött egy nagyobb gyerekpszichiátriai központba, ott kaptam meg az Asperger-szindróma diagnózist. Akkor már 6 éves voltam. Szerencsére a szüleim megpróbálták eltitkolni ezt mások elől, rendes suliba járhattam és ott sem mondták el senkinek. Nem volt egyszerű, tapasztalataim szerint az általános iskolás korosztály tud a legkegyetlenebb lenni. Rengeteget szenvedtem a többi gyerek és a csúfolódásuk miatt, de tudom, hogyha akkor speciális iskolába küldtek volna, valószínűleg nem juthattam volna el az egyetemig.

Elvileg rajtam kívülről annyi látszik, hogy nagyon zárkózott vagyok, nagyon keveset beszélek, nem mindig tudok ismeretlenek szemébe nézni, néha vannak „mániáim”, ideges leszek új dolgoktól és van, hogy ijesztően elbambulok hosszabb ideig. Legalább is ezek azok, amiket már szóvá tettek nekem többen is. Persze elolvastam már az összes létező könyvet az Aspergerről, így én is próbálom figyelni magamon, mi az ami „tünet”, tehát nem kéne azt csinálnom.

Elvileg a lányok könnyebben rejtik el a másságaikat, ezt most, így 21 évesen már kezdem én is érezni. Könnyebben alkalmazkodom, mint régen, tudom mi az, amivel zavarok másokat, szóval ezeket meg tudom szüntetni általában. Ez talán 16-17 éves korom óta van így, előtte nem érdekelt, hogy bolondnak tartanak, így aztán tényleg felismerhetőbb tüneteim lehettek.

„Próbálok olyan lenni, mint mások, de a mai napig nem értem, miért várják ezt el tőlem. Miért zavar másokat az, hogy én más vagyok?”

Volt egy időszakom, általános végén, amikor annyit csúfoltak, hogy már a depresszió közelében voltam. A legtöbb Aspergeresnek vannak különleges érdeklődési területei, olyan témák, amiről mindent tudni akarnak, ezért teljesen elmélyülnek a téma szakirodalmában, akár már gyerekként is. Nekem 3 fő ilyen „mániám” volt, egymás után: kutyák, most pedig a spanyol nyelvészet (egyébként ez rendkívül hasznos tud lenni a szakdolgozat írásakor). Amikor a kutyás-időszakom volt, még az első általános iskolámba jártam (mert amúgy háromba, mivel egy idő után általában elüldöztek az előz helyről). Itt, mivel állandóan kutyás könyveket olvastam, kutyás tanszereim voltak, az osztálytársaim egyszerűen csak „fogyikutya”-ként szólítottak engem, „volt egy lány, aki mindig azzal fenyegetett, hogy mivel bolond vagyok, majd elaltatnak, mint a beteg kutyákat. ”

Utáltak engem, pedig sosem bántottam őket, egyszerűen csak nem tudtam mit kéne válaszolnom nekik. A mai napig nagyon rosszul érzem magam, ha egy nagyobb társasában kell lennem, ilyenkor mindig a perifériára szorulok és ácsorgok magamban, mint egy rakás szerencsétlenség.

Sokan mondták már, hogy biztos utálom őket, mert elkerülöm az embereket. Rengetegszer megkaptam, hogy biztos sunyi vagyok, vagy hazug, mert nem nézek mások szemébe. Tény, hogy nehéz, főleg idegen emberek arcába bámulni, de ha megszokom őket, akkor már megy. Ha hagynának időt megszokni… Ugyanez a helyzet az érintésekkel is, nagyon nehezen viselem őket. Elmondhatatlanul rossz érzés, ha valaki idegen hozzámér, ezért folyamatosan kerülöm a tömeget és a tömegközlekedést.

„Azt sem bírom, hogy az emberek állandóan az ölelést és a puszikat akarják köszönés helyett használni. Miért? ”

Amikor alig ismerek valakit, miért kell mindenáron a másik személyes terébe lógni? Persze ha valakit nagyon szeretek, azt én is szeretem megölelni, és az egyáltalán nem zavar, de ez tényleg csak a hozzám nagyon közel álló ismerősimre vonatkozik.

21 éves vagyok, most, hogy már teljesen tisztában vagyok az Asperger tüneteivel, nagyjából el is tudom rejteni őket. Kívülről sokan nem veszik észre, de belülről ugyanolyan maradok, mint voltam: szorongok az új helyzetekben, nem tudok mit kezdeni magammal emberek között és folyamatosan, minden pillanatban figyelnem kell arra, hogy úgy tudjak viselkedni, ahogy azt mások elvárják.

„Ha elmondanám másoknak, hogy Aspergerem van, tudom, hogy egy pillanat alatt lerombolnám azt, amiért évek óta küzdök, hogy megfelelhessek nekik. ”

Sokan úgy tekintenek erre, mintha valami sajnálatra méltó vagy undorító fogyatékosság lenne, pedig nem ez a helyzet. Tény, hogy vannak helyzetek, amiket nem tudok jól kezelni, vannak furcsa dolgaim, de ez nem jelenti azt, hogy bolond lennék. 6 idegennyelvet tanulok, a memóriám sokkal jobb, mint az átlagemberé és az IQ-m is valahol a felső két százalékban van. Nehezen kommunikálok szóban, de írásban bármikor, bárkinek regényt írok, ha kell. Néha elcsodálkozom azon, hogy néhány „normális” ember mennyire lassan gondolkozik, hogy mennyire nem látja az összefüggéseket a dolgok közt. És mégis ők azok, akiktől annyiszor megkaptam már, hogy fogyatékos bolond vagyok.

Szeretném, ha megértenék mások is, hogy egy Aspergeres semmivel nem rosszabb vagy jobb, mint egy átlagember. Vannak területek, ahol sokkal kiemelkedőbben teljesítünk, vannak, ahol sokkal gyengébben. De összességében úgy érzem, nem szolgálunk rá arra, hogy megbélyegezzenek, vagy épp lesajnáljanak minket. Annyira szeretném, ha ezt mások is megértenék, hogy egy Aspergeres képes gondolkozni, érezni, ugyanúgy örülni vagy épp ugyanúgy szenvedni, mint mások.

„Kérlek titeket, ha következőre olyan emberrel találkoztok, aki valamiért eltér az átlagtól, ne sajnáljátok le, és ne hívjátok fogyatékosnak, mert attól, hogy valaki különbözik tőletek, ugyanúgy tudnak fájni neki is a sértő és lekezelő szavak, mint bárki másnak.”

 
 


Utolsó kép


Hirdetés



Archívum

Naptár
<< Június / 2017 >>


Statisztika

Most: 23
Összes: 1804280
30 nap: 21467
24 óra: 614