Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egy rokkant el nem hangzott tüntetőbeszéde

sztrajk.jpgKedves Sorstársaim! Kedves Mindenki! Szeretném megosztani veletek a személyes élményeimet a szombati napról:

Vidékről jöttem, 120 km-re lakunk a fővárostól. Nekem 2016. február 13. mérföldkő lett az életemben. Ott voltam a szombati demonstráción, amit ma már az „Összefogás Napjának”gondolok. Fantasztikus volt látni, és érezni azt az erőt, amit a szakadatlanul ránk zúduló eső sem volt képes tompítani. Emberek tízezrei között ott álltam a hatalmas tömegben és akkor, ott arra gondoltam a sok színes ernyő láttán, hogy mennyire sokszínűek vagyunk, mindenféle korosztályt és társadalmi csoportot képviselve.

Nem számított, ki honnan, miért jött, csak az, hogy együtt vagyunk és közösen szeretnénk a jobbat elérni. Egyet akarunk, a jogainkat visszakapni, emberhez méltó jövővel. Az alapvető emberi jogainkat évek óta korlátozzák, meg akarnak félemlíteni minket. Elegünk van ebből a rendszerből, elegünk van a hitegetésből, elegünk van a félelemből, és elegünk van a létbizonytalanságból! Az ötperces néma csend azt bizonyította, hogy az erő velünk van.

A könnyeimmel küszködtem végig, de amikor meghallottam a felsorolásban, hogy kikért állnak ki a civil mozgalmak és a „rokkantakért” szó is elhangzott, utána már a sírás fojtogatott. Végre 4 év után eljött a pillanat, hogy a társadalom kezdi elhinni nekünk azt, hogy nem vagyunk csalók? Ez, szinte hihetetlen, hogy kezdik felismerni az emberek, hogy mi csak áldozatok vagyunk!

Én nem sokára már az 50. év felé közeledek, ha megérem. Nagyon súlyos betegként mégis tanulásra vágytam, szociológiát szeretnék még tanulni. 

Szeretnék hasznos tagja lenni a társadalomnak még rokkantan is, de sérti az önbecsülésem az, ahogyan bánnak velünk nap, mint nap. Hiszek abban, hogy elindult valami és kibontakozhat egy még nagyobb civil összefogás. Nem szabad hagyni, hogy eltapossanak minket és elvegyék az életesélyünket, a jövőnket. Ne, adjuk fel a hitünket, tartsunk ki! Én mindenkit arra kérek, hogy legalább lélekben fogjuk meg egymás kezét, és ne engedjük el egymást soha! Ha az összefogás megvalósul, talán eljön az idő, hogy szebb életünk lehet a mostaninál.

Ha lett volna lehetőségem nyilvánosság előtt elmondani, hogy én miért voltam ott, akkor a következőket mondtam volna el a pedagógustüntetésen:

„Üdvözlök Mindenkit!

Az összefogás jegyében vagyunk jelen a tüntetésen, hiszen az egészségügy, a szociális ágazat, az oktatásügy problémáinak megoldatlansága minket is erőteljesen érint, mint ahogy az a tény is, mely szerint a korhatár alatti rokkantak a legnagyobb kárvallottai az EMMI negatív intézkedéseinek. A 2012. évtől életbelépő változások súlyos helyzet elé állították a megváltozott munkaképességűek életét. Naponta szembesülnünk kell a fogyatékosságunk, vagy a betegségeink általi nehézségekkel. 

Folyamatosan rettegnünk kell az miatt is, hogy vajon meddig folyósítják azt a szánalmasan kevés pénzellátásunkat? Évtizedekig fizettük a járulékokat a megrokkanásunk előtt. Az állam mégsem akar sem egészségügyi rehabilitációt, sem tisztességes nyugdíjat biztosítani számunkra, cserébe a ledolgozott évtizedekért.  A kormány eltökélt abban, hogy öngondoskodásra kényszerítené a súlyos betegeket, vagy a családjuk nyakába varrná őket az alaptörvény és a szociális törvény szerint.

Jelenleg betegen kényszerítenének minket munkára, de átképzést és továbbképzést sem biztosítanak azoknak, akik már régen kiestek a foglalkoztatásból, vagy aluliskolázottak. Az oktatás helyzete, főleg a gyermekeinket és az unokáinkat érinti. Ez által, szinte minden család érintett. 

Nem szándékosan akartuk a rokkantságot és az, nem is életkorfüggő. A súlyos betegségek miatt nem csak a testi kínok gyötörnek minket, de a lelkünk is fáj, ha a megaláztatásokra és a kiszolgáltatottságra gondolunk. Hiszen, mi is emberek vagyunk.

Sokan a rengeteg munkába rokkantunk bele. Mi is építettük évtizedeken át hazánkat, abban a reményben dolgoztunk, hogy betegségben, rokkantságban, vagy majd idős korban is megbecsült tagjai lehetünk a társadalomnak. Most viszont rokkantként megtapasztaltuk, hogy a törvényhozók, a döntéshozók szemében mi „senkik” vagyunk, akikről nem akar a társadalom gondoskodni. 

Nem biztosítják a legalapvetőbb emberi jogainkat sem, még az életben maradáshoz sincs jogunk? Ezt nem tűrhetjük el! Nekünk is van önbecsülésünk. Amíg élünk, ki kell állni önmagunkért és az embertársainkért! Ne engedjük magunkat eltaposni egy élet munkája után, megrokkanva”!

Köszönöm, hogy elolvastátok az üzenetemet,

Üdvözlettel: Weinhardt Csabáné

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 


Utolsó kép


Hirdetés



Archívum

Naptár
<< Június / 2017 >>


Statisztika

Most: 10
Összes: 1804499
30 nap: 21392
24 óra: 603