Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A diagnosztikai tévedés és a kárfelelősség kérdése

merleg.jpgA kártérítési perek komoly hányadát jelentik azok az eljárások, amelyek az orvos tévedése (mulasztása) folytán az egészségügyi szolgáltató felelősségének és kártérítési kötelezettsége megállapítására irányulnak.

Az orvosi műhibák gyakran történnek olyan módon, hogy a kezelést igénylő betegséget nem, vagy nem időben ismerik fel, más esetekben téves diagnózist állítanak fel. Ha a betegség felismerése kellő időben azért nem történt meg, mert valamilyen indokolt vagy szükséges vizsgálatot elmulasztanak a kórházban, a felelősség megállapítható és kártérítés jár. Abban az esetben, ha minden szükséges vizsgálatot elvégeztek, s így állapítanak meg téves diagnózist, ez nem eredményezi a kórház felelősségét.

A kialakult bírói gyakorlat szerint a diagnózis felállítása során elkövetett tévedés, hiba önmagában nem alapozza meg a kártérítési felelősséget, csak abban az esetben, ha a diagnózis felállítása során az orvos nem úgy járt el, ahogy az a bíróság által alkalmazott gondossági mérce szerint elvárható. A diagnosztikus tévedés esetében a bíróságnak elsősorban a diagnózis felállításához vezető folyamatot kell vizsgálnia, a tévedés megtörténte önmagában nem teszi felróhatóvá az orvos eljárását.

Az egyik leggyakoribb téves diagnózis, amikor a terhesgondozás során nem ismerik fel a genetikai betegségeket, mint pl. Down-kórt, a nyitott gerincet, végtaghiányokat. Gyakori orvosi műhiba a szülészet területén, amikor a szülés levezetése során nem időben döntenek a császármetszés mellett, mert vagy nem végeznek megfelelő CTG-észlelést, vagy a különböző császármetszési okokat nem megfelelően értékelik. Szintén gyakori szülészeti műhiba, hogy a nagy súlyú magzatot nem látják előre, ami miatt a magzat elakad a születéskor és ez különböző bénulásos tüneteket eredményez.

A bírói gyakorlat alakította ki a kellő és szükséges vizsgálatok fogalmát. Míg kezdetben azok a metódusok tartoztak e körbe, amelyek célszerűek és indokoltak, később azok, amelyek adott szituációban lehetségesek voltak, mostanra több ítéletben a bíróság akként foglalt állást, hogy a nem kizárt diagnosztikai módszerek alkalmazása is elvárt az egészségügyi szolgáltatótól.

A töretlen bírói gyakorlat értelmében nem kizárólag a diagnosztikai tévedés vizsgálata szükséges, hanem a tévedéshez vezető egész folyamatot, diagnosztikai módszereket, vizsgálatokat és kezeléseket összességében kell a bíróságnak értékelnie. Önmagában diagnosztikai hibára alapított kártérítési felelősségről csak akkor beszélhetünk, ha az orvos nem úgy járt el, ahogy az adott helyzetben tőle elvárható. A diagnosztikai tévedés eredménye lehet, hogy a mulasztás nem a gyógyulástól, hanem a gyógyulás esélyétől fosztja meg a beteget.

Az orvossal szemben támasztott gondossági mérték tartalma a diagnózis felállításakor

A felperesek gyermekénél elvégzett mammográfiai és ultrahangvizsgálatot követően műtétet végeztek. A műtét során vett szövettani leletet az alperes patológiai klinikája jóindulatúnak minősítette. Később, idegsebészeti vizsgálaton a csigolyák daganatos áttételeit állapították meg, ezért a korábbi emlőbiopsia szövettani vizsgálatát revideálták, és azt rosszindulatú emlődaganatnak minősítették. Felperesek gyermeke végül meghalt.

A jogerős ítélet az indokolásában megállapította, hogy az alperes orvosa téves diagnózist adott, az eltávolított emlőrészlet szövettani vizsgálatával a rosszindulatú emlődaganat diagnosztizálható lett volna. A helyes kórismézés lehetőséget adott volna korábbi beavatkozásra, és esélyt nyújtott volna az eredményesebb kezelésre. A szakértői vélemények szerint az nem állapítható meg, hogy helyes szövettani diagnózison alapuló haladéktalan radikális kezelés a felperesek gyermekének gyógyulását eredményezte volna, feltételezhető azonban, hogy az áttétképződés mértékét mérsékelte, és így a betegség lefolyását lassította volna. A téves diagnózis megfosztotta a beteget a gyógyulás reményétől és esélyétől, a betegség folyamatának lassításától.

A Legfelsőbb Bíróság a kártérítési felelősséget megállapító jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. Határozatának indokolásában kifejtette, hogy az orvos felelősségét önmagában nem az utóbb tévesnek bizonyult diagnózis felállítása alapozza meg, ha egyébként a legnagyobb gondossággal és körültekintéssel elvégzett vizsgálaton alapul a kórisme. Nem annak van egyedüli jelentősége, hogy konzultáns bevonására volt-e az adott intézményben vagy általában szakmai előírás, hanem annak, hogy az egyedül eljáró és véleményt alkotó orvos a helyes diagnózis felállítása érdekében a legnagyobb gondossággal járt-e el.

A Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a patológus akkor járt volna el helyesen, ha – esetleg más szakember bevonásával – addig folytatja a vizsgálatot, ameddig a tévedés lehetőségének kizárásával a valóságos diagnózis felállítható (BH 1999.363.).

Mi a legnagyobb gondossági mérce, melyek a fejlődési rendellenesség fel nem ismeréséből eredő károk? Mit jelent az el nem végzett vizsgálatból eredő kár? A tanulmány további részleteiből, ide kattintva kiderül.

A felelősség anyagi jogi alapjai

Az egészségügyi törvény szerint minden beteget - az ellátás igénybevételének jogcímére tekintet nélkül - az ellátásában résztvevőktől elvárható gondossággal, valamint a szakmai és etikai szabályok, illetve irányelvek betartásával kell ellátni.

Az új Ptk. szabályozása elválasztja egymástól a szerződésszegéssel és a szerződésen kívül okozott károkra vonatkozó felelősségi szabályokat, jelentősen megszigorítva az előzőt, az egészségügyi szolgáltatásra, mint speciális jogviszonyra tekintettel az egészségügyi törvény 2014. március 15. napjától akként módosult, hogy a szerződésen kívül okozott kárért való felelősség szabályainak alkalmazására tér át. Ez az áttérés biztosítja a jelenlegi bírói ítélkezési gyakorlatnak megfelelő status quo-t.

A felperes az ő ért vagyoni sérelmekért az új Ptk. szerint kártérítést, az őt ért nem vagyoni sérelmekért pedig sérelemdíjat követelhet. A sérelemdíj fizetésére kötelezés feltételei – a fizetésre köteles meghatározása, a kimentés módja stb. – azonosak a kártérítési felelősség szabályaival, de alapvető különbség, hogy a sérelemdíjra jogosultság megállapításához csak a jogsértés tényét kell bizonyítani, további hátrány igazolására nincs szükség. Így a sérelemdíj a személyiségi jogi sérelem esetén jár a sértettnek függetlenül az eset körülményeitől, a sértettre és másokra gyakorolt hatásától, illetve az eset más körülményeitől függ. A sérelemdíjat a bíróság egy összegben határozza meg, járadék formájában nem állapíthatja meg. A sérelemdíj iránti igény nem átruházható és nem örökölhető.

Figyelemmel arra, hogy az új Ptk. személyiségi jogok megsértésének szankcióira vonatkozó rendelkezéseit a hatálybalépését követően történt jogsértésekre kell alkalmazni, az egészségügyi szolgáltatókkal szemben megállapított sérelemdíjnak még nincs kialakult és egységes joggyakorlata.

A bizonyítás szabályai

A műhiba-perekben a bizonyítási eszközöknek, a bizonyítási tehernek és a bizonyítékok mérlegelésének kiemelkedő szerepük van. A gyakorlatban a szakértői bizonyítás nélkülözhetetlen, de a bizonyítás kiterjed az okirati bizonyítékokra (orvosi dokumentáció) és a tanúvallomásokra is mind a jogalap, mind az összegszerűség tekintetében.

A felelősségi elemek közül a perben a jogellenességet, a kárt és az okozati összefüggést a felperesnek (betegnek) kell bizonyítania. Amennyiben ezen felelősségi elemek megállapíthatóak, a felróhatóság hiányának bizonyítása (exkulpációs bizonyítás) az alperes (szolgáltató) feladata.

A bírói gyakorlatban a vagyoni károk körében általában az egészségügyi szolgáltatási többletköltség, rezsiköltség, élelem feljavítás költsége, közlekedési díj stb., míg a nem vagyoni károk körében kiemelten az élethez, testi épséghez, egészséghez fűződő jog, gyógyulási esély csökkenése fordul elő. Hozzátartozói nem vagyoni kártérítést általában a teljes családban élés joga, az egészséges családban élés joga alapozza meg.

A Kúria a közelmúltban meghozott elvi határozatában kimondta, hogy a vagyoni károk körében a szülők a károsodottan született gyermek teljes felnevelési költségét igényelhetik. Az egészséges létből és a fogyatékosságból eredő költségek elkülönítésének ugyanis nincs jogi alapja. A Kúria a tárgybeli döntésében kifejtette, hogy a jogvita eldöntése nem a lét és a nem lét szétválasztásán alapul, hanem annak vizsgálatán, hogy az alperesnek a jogellenes és felróható magatartása milyen vagyoni és nem vagyoni károkat eredményezett figyelemmel az 1/2008. Polgári Jogegységi Határozatnak arra a megállapítására, hogy a szülőknek a fogyatékosan megszületett gyermek léte miatt megnehezült élete jelenti polgári jogi értelemben azt a – vagyoni és nem vagyoni kárt -, amely – pénzben kifejezve – az orvosi mulasztás folytán az egészségügyi intézményre áthárítható.

Az önrendelkezési jog megsértésének következménye, hogy felmerülnek a gyermek felnevelési költségei, amelyek az orvosi hiba hiányában nem merültek volna fel, mert megfelelő tájékoztatás esetén az anya a törvényben biztosított jogával élve dönthetett volna a terhesség megszakításáról. Ennek hiányában a kártérítés alapjául szolgáló magatartás következtében, a gyermek születésével okozatosan merülnek fel a felnevelésével kapcsolatos valamennyi már bekövetkezett és a jövőben felmerülő költségek, kiadások, amelyek az anya, illetőleg a szülők vagyonában más által okozott olyan vagyoni hátrányok, amelyek vagyoni kárként érvényesíthető.

A jogesetelemzésekből is látható, hogy a bíróságnak a per során azt kell vizsgálnia, hogy a diagnosztikai tévedés felróható volt-e. Ha minden szükséges és indokolt (célszerű) vizsgálatot elvégeztek és a rendelkezésre álló vizsgálati eredmény és a panasz-tünet együttes alapján jutott téves következtetésre az orvos, aki nem tudta és kellő körültekintés mellett sem tudhatta, hogy rossz diagnózist állít fel, a tévedés nem felróható. Ezzel szemben műhibának minősül a diagnosztikai tévedés, ha a fent említett vizsgálatok elvégzése egészben vagy részben elmaradt és az orvos a panasz-tünet együttesből tudta, vagy kellő körültekintés tanúsítása mellett tudnia kellett volna, hogy a diagnózisa hibás. Ilyen esetben a tévedés felróható.

Összegzés

Az orvostudomány – rendkívüli fejlődése ellenére – nem tud minden beteget meggyógyítani. A gyógyító munka első és legfontosabb feladata minden esetben a helyes diagnózis megfelelő időben történő felállítása. A téves diagnózis vagy késve felismert betegség az egyébként gyógyítható beteget sok esetben megfosztja a teljes gyógyulás lehetőségétől, az egész további életét megnehezíti, így pénzben ki nem fejezhető sérelmet okoz a számára. Jogos elvárás a társadalom részéről, hogy a műhibákat és ezen belül a diagnosztikai hibákat alaposan kivizsgálják. Ennek végső fóruma a kártérítési per, ahol egy laikus (a beteg) a professzionális szolgáltatót azzal „vádolja”, hogy hibát követett el.

A perben a bíróság az orvostudomány eredményeit felhasználva vizsgálja, hogy az egészségügyi szolgáltató megfelelően járt-e el. A kártérítési felelősség megállapítása ugyanakkor visszahat az orvosi gyakorlatra is, mert a bírói gyakorlat által szükségesnek tartott vizsgálatokat be kell építeni a napi rutinba. A bírói döntés a tudomány fejlődését nem tudja előmozdítani, de ösztönözheti az adott lehetőségek között leginkább célravezető, hatékony, gyógyulási esélyeket növelő diagnosztikai eljárások elterjedését. Ez a konkrét ügyön túlmutató hatás teszi kiemelkedően fontossá a marasztalással zárult műhiba-pereket.

Dr. Doros Szabina

 
 


Utolsó kép


Hirdetés



Archívum

Naptár
<< Július / 2017 >>


Statisztika

Most: 23
Összes: 1804280
30 nap: 21467
24 óra: 614