Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A beteg gyermek gondozása hamar leszívja a családi költségvetést

28051-merei_mor.jpg„Hat éve odaadtam a fiamnak az egyik vesémet, de az csak 2014-ig működött. Azóta hetente háromszor megyünk dialízisre, egy újabb transzplantációra várunk. Közben bizonytalanná vált a lakhatásunk. A helyzetünk egyre nehezebb, a csodában bízom."

Az 56 éves Mérei Erzsébet mondta mindezt, amikor albérletkeresés közben találkoztunk vele. A ma 21 éves fia vese- és húgyúti rendellenességgel született, egész életét végigkísérte a küzdelem. Iskolába járnia sem volt egyszerű. Sokáig Sárbogárdon éltek, de aztán a betegség szétzilálta a családot. A közmunkából élő asszony egyedül maradt a ­fiával, aki szerencsére nagy küzdő. Nem hagyta el magát, beiratkozott a SOTE ápolási szakára. De rosszabbodott az állapota, nem tudott bejárni az előadásokra. Erzsébet is tanult, dolgozott, és egész életét a fiá­nak szentelte, most mégis nagyon labilis lett körülöttük az élet.

– El kellett otthonról jönnünk két éve – ecsetelte Mérei Erzsébet. – Mert a legközelebbi dialízisközpont negyven kilométerre volt. Újpestre költöztünk, oda jár a fiam kezelésre minden kedden, csütörtökön és szombaton. Mára eljutott odáig, hogy nem bírja a rohanást, az állandó stresszt, gyakran pánikrohamot kap.

A költözés után az asszonynak sikerült munkába állnia, a Magyar Református Szeretetszolgálat Alapítványnál dolgozik adminisztrátorként. Egy család szívességből megengedte, hogy az üres lakásukba költözhessenek. Tudták, hogy ez nem tarthat a végtelenségig. A családnak szüksége lett a lakásra, ezért június 30-ig ki kell költözniük. – Nagyon rendesek voltak hozzánk, egy időben a rezsit is ők fizették – mondta a beteg gyermekével egyedül maradt asszony. – Most albérletet keresünk a fiammal, miközben havi 66 ezer forintból próbálunk élni. A csodában bízom, meg abban, hogy van Pesten 300 ezer üres lakás, és megint szívességi lakáshasználók lehetünk valakinél.

A fő gond számukra az, hogy a remélt veseátültetés után a fiának steril szobára lenne szüksége a fertőzések elkerülése érdekében. A közösségi szállás elképzelhetetlen, az albérlet viszont Újpesten – és Budapest más pontjain is – megfizethetetlen. A jobb lakásokat 70-80 ezer forint alatt nem adják ki, rezsivel együtt 100 ezer alatt nem lehet megúszni a lakhatást. Az egyszobás és a kétszobás lakások között nincs nagy különbség, 8-10 ezerrel kérnek többet a nagyobbakért. Kéthavi kaució nélkül nem adják már oda a főbérlők a lakást senkinek.

– Többen ígérték, hogy segítenek, de mégis közelít a határnap, amikor valahová mennünk kellene – mondta az asszony, és arról beszélt, a gyerek betegsége még az erősebb anyagi háttérrel rendelkező családokat is szét tudja morzsolni. Megérti, amikor a hírekben feltűnnek a hajléktalanok és a devizaadósok, tudja, hogy segítségre várnak. De az ő küzdelmük sem könnyebb, még bele is pirulnak, amikor segítséget kérnek, mert rajtuk úgymond „nem látszik" a betegség. Magyarország – tette hozzá – aláírta az ENSZ betegjogi egyezményét, abban az áll, hogy a belső szervi fogyatékkal élőket is támogatni kell.

Most a kölcsönkapott lakásban, Újpesten élnek, de a nyolcadik kerületben, egy Dankó utcai szálláson vannak bejelentve. Ez is gond, amikor más kerületekben lakáspályázatot nyújtanak be. A helyi lakosok előnyt élveznek, általában ezzel az indokkal küldték el őket. Nincs ez másképp Újpesten sem, ahol a bürokrácia nyári szabadságokkal ugyanúgy terhelt, mint máshol. Arra sincs idő és lehetőség, hogy a hatóságnak elmagyarázzák: valóságosan a kerületben laknak ugyan, de papíron nem. Így pedig szinte semmi esélyük arra, hogy önkormányzati bérlakáshoz jussanak ebben a városrészben.

– A beteg gyermek gondozása hamar leszívja a családi költségvetést. Mi is mások jóindulatától függünk – mondta az asszony. – Évtizedeken át dolgoztam, mégis ebbe a helyzetbe kerültem. Életben tartottam a gyerekem, és 56 évesen semmim sincs. Ez a vége. A gyerek jófejű, iszonyú, hogy a betegsége és az anyagi körülményeink miatt el fog sikkadni. Soha nem követeltem magamnak semmit, nem mondtam, hogy nekem több járna, mint másnak, a szeretetszolgálatnál azért vagyok, hogy másokon segíthessek. Most mégis nagyon el vagyok keseredve. Egyre nehezebb talpon maradni, és nem tudom, hogy mi lesz a fiammal.

Rab László

Fotó: Móricz-Sabján Simon

 
 


Utolsó kép


Hirdetés



Archívum

Naptár
<< Július / 2017 >>


Statisztika

Most: 24
Összes: 1804281
30 nap: 21466
24 óra: 615